A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

Magyarországon is megújuló katolikus irodaloul nagyobb alkotásairól, ugyanakkor Mécs László erős szociális hangú lírájának ösztönzésére a provinciális műveltségű és liberális szellemű szlovenszkói magyar katolikusok érdeklődését a nép szociális és művelődési problémái felé fordítja. Később maga a lap is harcos propagálója a magyarországi népi, falukutató irodalomnak, s olvasóit, különöskép a Prohászka Kör tagjait a mátyusföldi és garammenti falvakba küldi, hogy ott helyszínén tanulmányoz zák a kisebbségi nép szociális és művelődési helyzetét. Nagy érdeme a katolikus folyóiratnak, hogy távoltartotta magát a meddő felekezetieskedéstől, mindenkor felül tudott emelkedni a részlet-érdekeknek és a kisebbség kérdéseiben egyetemes magyar szempontokat tartott irányadóul. Nyolc évfolyamával értékes, csupa szakemberből álló nemzedéket nevelt fel: András Károly, Czvank László, Hantos László, Pfeiffer László, Rády Elemér, Sinkó Ferenc és Vájtok Sándor. Az „Üj Élet" állandó kritikai figyelője volt a csehszlovákiai magyar irodalomnak és napirenden tartotta a magyar népmüvelődés, valamint a nép könyvtárügy kérdéseit. Értékes munkát végzett a SzMKE és az iskola-mozgalom terén. A gyöngén lélegző irodalmi életben újabb kísérlet történik közös fórum megteremtésére. Mikor úgyszólván minden irodalmi vállalkozás kudarcba fulladt, a harmincas évek elején (a Kazinczy Társaság két éven ál vegetált, a rövidéletű Szentiváni Kúria befejezte tanácskozásait, csőd előtt állott a Kazinczy Lap- és Könyvkiadó Szövetkezet), a szörnyű bénultságban jelenik meg a „Magyar írás" irodalmi, művészeti, társadalmi és kritikai folyóirat a Kazinczy Könyvbarátok Társaságának támogatásával. A folyóirat szerkesztője, Darkó István a „fenyőfa gerendájából" rótt újfajta szlovenszkói magyar hajlékba hívja az írókat és a „csillagszemű fiatalokat" közös munkára: „Kívül, amerre szemünk széles határokig ellát: kín, gyötrelem, jajongás, igazságtalanság, megtorpanás, demoralizáltság. Kenyér nincs. Könny van helyette. Munka nincs. Lebontott falak, berozsdásodás, elkeseredés van helyette. Közeledések nincsenek, eltávolodások vannak. Az emberi méltóságnak, a magyar kultúra szerinti emelkedés helyett állandó értékvesztés, lemorzsolódás, torzó-termelés van." (Darkó István, Magyar írás. 1932. 1 ) Az első számban Móricz Zsigmond üdvözlő írását olvassuk, Mécs László, Győry Dezső, Simon Menyhért, Szabó Béla és Szenes Erzsi verseit, Tamási Áron, Szombathy Viktor és Zerdahelyi József elbeszéléseit, Darkó István új regényének első folytatását, Darvas János szlovák versfordításait, Szvatkó Pál nevezetes tanulmányát a Bata-cipős magyar ifjúságról és Simándy Pál budapesti helyzetképét. Amint a névsor is mutatja, a fiatal lap kitűnő gárdával indult, minden remény megvolt rá, hogy végre sikerül tető alá hozni a szlovákiai magyar írók egységes frontját. A lap igérte a Hegyország lankáin vegetáló magyar irodalom új virágzását, a lappangó színek és vonások megnyilatkozását. Pontosan hat évfolyamot élt meg, így is a leghosszabb ideig, az összes szlovákiai magyar irodalmi folyóirat közül. Már magában véve ez is szép teljesítmény. 1937 végén a „Magyar írás" megszűnt. Anyagi okok miatt. S vele együtt megszűnt a Kazinczy Könyvbarátok Társasága is. Gömöry János, a fiatal írók segítő barátja abban látja a Magyar írás jelentőségét, hogy megkísérelte, ha nem is az irodalmi életnek megteremtését, de annak előkészítését, lehetővé tételét és ezáltal az egészséges magyar kultúrszellem életrekeltését. Mennyire jellemző, hogy a kisebbségi élet utolsó előtti évében is egy folyóiratnak azt tudják be érdeméül, hogy pionir-munkára vállalkozott, a kultúrtalaj megmívelésére ... Az utolsó kísérlet is megtörtént: a kisebbségi kezdőévekből már ismert három régi, nagymultú irodalmi egyesület: a pozsonyi Toldy Kör, a kassai Kazinczy Társaság és a komáromi Jókai Egyesület összefogásából Staudt Gábor elnökletével létrejön a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség. Figyelemreméltó programjában bejelenti, hogy időszaki kiadványa, a „Nemzeti Kultúra" a t egységes magyar szellemiségei kívánja mü velni: „a magyarság etnikailag egységes és a csehszlovákiai ma gyarság is az egységes magyar kultúrközösség szerves része. Minden szellemi megnyilvánulásunk csak ezen egység tudatában lörténhetik. A hangsúlyozott szlovenszkóiságot, mint külön céll elutasítjuk, mert a magyar kultúra szerves egységét gyöngíti. (Nemzeti Kultúra, Előszó. 1938. I.) A program éle főleg azok ellen szól, akik a prágai kormánykörök sugallatára újból hir detni kezdik a szlovenszkói magyar irodalom különállóságát. A „Nemzeti Kultúra" a magyarországi kultúrfejlődéssel a legszo rosabb kapcsolatot óhajtotta fenntartani. A kisebbségi helyzet bői eredő kulturális kérdések felmérését és megoldását külön feladatának tartotta. Ugyancsak örvendetes megállapítása a programnak, hogy a magyar nép teljes szociális és kulturális ki bontakozását vallja a magyarság jövőjének alapjául. És végül: a teljes magyar népi élet jogának és igazságának elismerésével készek vagyunk minden dunamedencei néppel való kulturális együttműködésre". (I. m.) A hatalmas kiadvány munkatársai ko zött ott látjuk a magyarországi és erdélyi fiatal magyar írógárda (írók és tudósok) mellett a szlovenszkói magyar elitgárda minden színárnyalatának képviselőjét, a volt Sarlósokkal együtt a prohászkásokat és a volt Munkaközösség vezetőit: Bólya La jos, Borsody István, Duka-Zólyomi Norbert, Kovács Endre, Hantos László, Brogyányi Kálmán, Környei Elek, Mécs László, Jankovics Marcell és Szombaihy Viktor írásait. Széleskörű kon centrációt valósított meg a Nemzeti Kultúra, készülő második számát a belvedere-i döntés már a nyomdában találta, nem is jelent meg: a külön számnak készülő kiadvány a kisebbség korábban követelt „statutum-tervezetét" tartalmazta volna. Az események átszáguldtak rajta . . . Hasonló szellemben hirdeti meg munkaprogramját 1937-ben a „Magyar írás" helyére lépő „Tátra". Már a címlapon is hangsúlyozza: „A magyar élet és irodalom szlovenszkói szemléje." Tamás Mihály szerkesztői előszavában így szövegezi meg a legújabb irodalmi folyóirat célját: „tartóssá és közvetlenné lenni az író és olvasója kapcsolatát. A másik: megszervezett erőinkkel együtt munkálkodni mindenkivel, aki liszla szándékkal indul a magyar irodalmi élet megteremtése felé Csehszlovákiában ... A mi ideálunk: dúsantermő magyar irodalmi élet Szlovenszkón, melynek eredményei, lia magukon hordják is a szlovenszkói magyarság kisebbségi sorsának és az egyiittélő népek egymásra-hatásának lelki és szellemi nyomait, — mégis osztatlan részei a velük kiteljesedő magyar irodalomnak". (Tamás Mihály: Indulásunk elé. Tátra, 1937. I.) Maga a folyóirat véko nyan jelengetett meg, a második és egyben utolsó évfolyamá ban már belső zavarok rontották le elfogadható kritikai színvonalát. A húsz év óta jólismert klikkpolitika itt is nyakát szegte a rokonszenves indulásnak. A lap mögött álló könyvkiadóválla lat szép terveket dolgozott ki, legsikerültebb kiadványa a kevés közül is a „Szlovenszkói városképek" című almanachja (Pozsony, 1938). Az utolsó mohikánok. A lentről építő, józan fiatalok „aprómunká"-jából nőtt ki az „Üj Szellem" című kultúrpolitikai szemle. Idők jele, hogy mái nem irodalmi, hanem végre kultúrpolitikai tárgyú szemle jön a zavaros helyzet tisztázására. Az a fiatalság, amelyik a Sarló karéjában művelődött és onnan próbálta megváltani az egész világot, mint már mondottuk fentebb, a harmincas évek elején — 183 —