A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

„Minden reményünk a falu .. Önérzetes, külön hang a Györy Dezsőé, aki egyik versében az egyhangúan multat sirató öregek felé kiált, a „tizenkilencedik századból megmarcidottaknak": Ne járjatok a temetőbe Nem tiszta az élőknek többé. Ne legyen bennünk egy szemernyi Tömjénező mgalkuvás sein. A keresztek, emlékek tégláit Építsük életpalotává A jövőbe. Ne járjatok elcsüggedezni Ne járjatok még most is sírni, Ne járjatok a temetőbe. (A XIX. századból megmaradottaknak.) A fiatalsághoz is van szava, az első kisebbségi nemzedékhez, amely még iskolába jár és amelynek majd az újjáépítés nehéz munkáját kell vállalnia: „Fiúk! Ne legyetek hozzánk hasonlók! . . . Becsületünk szószegő, fáradt . . . Gyökértelen virág az álmunk . . . Fiúk! Ne legyetek hozzánk hasonlók!" (Vallomás az ifjúságnak.) Alig telik el hat-nyolc év, a kisebbségi magyar líra máiegységesen tükrözi az új, megmásult világképet, amelyen nem nehéz felismerni az Ady—Móricz—Szabó triász szellemi jegyeit. A másság, amiben mégis különbözik a mesterektől, az a fanatikus elrendeltetésszerű messzianizmus, amelyet főleg Györy Dezső és Mécs László lírája s Simándy Pál és Fábry Zoltán larcos prózája hirdet egy gazdag erjedésű, öntudatos ifjúsági mozgalom támogatásával. A paraszt-nyár dicsérete zeng ki már korábban Mécs László költészetéből (.1 paraszt), de legöntudatosabban, szinte már kész programként Györy Dezső izmosan fejlődő lírájából. A népi fellángolás különös erővel ejti meg a fiatal szíveket, különösen a ..gazdasorból cselédsorba, úriságból szolgaságba" csúszott középosztály ébredező, valóságra-eszmélő gyermekeit. A kisebbségi sors nagy felismerése és döntő parancsa olvasható ki ebből a kezdetben még romantikus, bűvös parasztimádatból: hogy ha itl még egyszer változás lehel és megújhodás, az egyedül a magyar falvakból, a nemzetmegtartó néptől indulhat el. Györy Dezső nagy, azóta már országszerte híressé vált költeménye, magyar falu" szuggesztív erővel sugározta szét ezt a hitet: Minden reményünk a falu s a parasztnak keresztelt különös emberek: a gazdák, házanépük s a földtúró munkások. napfogla arcuk jelenti az erőt sápadl szíveinkben és szűzi lelkük naiv úrisága annyit tesz: nemzeti lélek, és uraink nótáikkal mulatnak s művészetüket dicsérik igaznak. Kn gyűlölöm a hazudókat, magyarkodókat, de a népet úgy szeretem, ahogy nem értem: mint az asszonyt vagy mint az Istent, ahogy van, úgy van, és csak érzem, hogy benne támad új erőre a mi megcsúfolt, úrrázüllött természetünk és rendelésünk, és nem telek kimondani, hogy mi nem értjük a parasztot, de úgy emeljük álmainkban, mint Magdaléna Krisztusunkat. (A magyar falu.) Egy országrész, s onnan közvetve az egész magyarság új fiatalsága veszi ajkára ezeket a bűvös szavakat, amik úgy világosították meg benne a magyar nemzetmentés és jövőkeresés útjait, mint Mécs László .,hajnali harangszava" az emberrélevés magasztos mikéntjét. A kisebbségi diákok a csehszlovák iskolákból, prágai és brünni diákszemináriumokból a magára maradt otthont kémlelik, s nyáron megindulnak a falu felé, előbb regősdalokat énekelni, népmeséket, ékes faragású kopjafák rajzait gyűjteni, később pedig feljegyezni a dalok és mesék mögött és a fejfákon innen a szenvedő, hulló falu tanulságos hétköznapjait. Már közülük is akad költő, aki pőrén, szinte már torzított formában „énekli" a falu „dicséretét": „Negyedhold föld: zsellércsalád temetője, zsellérek egész birodalma", ahol ,,elnyel a nyomorúság összeverődött felhőjének zuliogós vize és pocsolyás mélysége" — írja az újabb nemzedék egyik tehetséges költője, Morvuy Gyula, a tardoskeddi parasztősök keserűen lázadó unokája. Vállalja a harcot véreiért, túl a határokon is, bármilyen vigasztalan világ is, s már „konok álmunk is döglött hat unokákig előre'" . . . Bort, nőt, halált, víziókat és lila keringéseket vet el magától, hogy konoksága annál tudatosabb legyen: Semmi ellágyulás és semmi hullás! Biztos és kegyellen kitartással a vonal mentén, mint két ökör szánt halálhollók közepette is. (Tiszta és könnyű a szivem.) A szociális hang ezután egyre inkább agitatórikus eszközzé zajosodik a fiatal költők lantján. A művészi kifejezést sápasztja, uniformizálja a baloldali pártkritika, amely a „vonal" betartását követeli szigorúan az íróktól. A Sarló lassan szétmáló gárdájából a szépírók közt egyedül a kárpátaljai Sáfáry László Ind ellenállni a merev, dokumentálást sürgető marxista irodalomkritikának. Gyérszámú versei időtálló visszhangjaként zengenek a hajdani falujáró diákoknak, a cseh gyarmattá lelt Szegényország önkéntes vándorainak. Petőfi és Juhász Gyula csak a hófedte Máramarosi bércek kéklő csúcsait látták, a fiatal kisebbségi köllő, ki egyformán otthonos a hegyek idegen szavú népe közt, már a Verhovinát énekli meg, a puliszkás, vaddisznós erdőszéli éjszakát: Vaszil gazda a Verhovinán, egy félhold földje is van talán, kukoricát is vetett belé, és ha Istenke is úgy akarja, puliszka télre bőven lesz az asztalán. Az Istenkének segítni kell, mert néha bántanak a hegyek. Az erdőszéli kalyibában kint lármáz éjszakánkint Vaszil és a három nagyobbik gyerek. Ó, furcsa, szörnyű éjszaka! Puliszkás álmot küldtek a hegyek. Ó, furcsa, szörnyű éjszaka! A kukoricán átgázolt egy vaddisznósereg. (Verhovina.) A messzire kalandozók lassan hazatérnek, már nem verekednek idegen népekért, a pontos időre bejósolt világforradalom nem akart bekövetkezni, a marxizmus szerkezete csődöt mondott. Kiábrándultan, a szélsőbaloldali pártokban keresett és kapott sebekkel, csüggedten jönnek vissza az irreális nagyvilágból, haza, Szlovenszkóra, a szülőföldre, ahol távollétükben kihűltek a kohók, elnémultak a zúzók és Szitnyától Pólómig állanak a gyárak. A kalandos utakról, megtérő fiatalok lelkiállapotát most is ugyanaz a költő fejezi ki hűen, aki a húszas évek derekán, a hősi kezdések szép idején a Kisebbségi Géniusz megszállottságával szólította küzdelembe az „új arcú magyarokat". A hatodik Győry-könyv („A hegyek árnyékában") az örök indulások láza helyett józan, higgadt hangon szól: — 180 —