A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Polyánszky Zoltán: A felvidéki magyarság gazdasági helyzete

Tagadhatatlan, hogy a csehszlovák állam megalakulása utáni első időszakban a mezőgazdaság számára átmeneti konjunktúra jelei mutatkoztak. így például csak arra kell utalnunk, hogy volt időszak, amikor a búzáért 400 koronás árat lehetett elérni. Ez azonban nem tartott sokáig s a magyar gazdarétegek ez idő alatt nem gyűjtöttek tartalékokat, sőt a mezőgazdasági termelés rentabilitásának határát meghaladó beruházásokat eszközöltek. Ez kétszeresen hiba volt, mert közben a mezőgazdasági termeivények ára egyre süllyedt, míg a búza ára 80 csehkoronára esett le. Ilyen körülmények között a gazda nemcsak a régi adósságát nem tudta törleszteni, de az új beruházások költségeit sem, s megindult a mezőgazdaság hallatlan mérvű eladósodási folyamata. Súlyosbította a helyzetet az a körülmény is, hogy a földreform során nagymennyiségű legelőt is felparcelláztak s ennek folytán az állatállományban is lényeges csökkenés állott be, ami csak folytatódott az egyoldalú gabonatermelés fokozásával. A magyar földművesréteg 70%-a eladósodott, éspedig sok esetben olyan mértékben, hogy az adósság néha 80 százalékot is kitett s egy-egy hektár földet 2000, sőt 10.000 csehkorona adósság terhelt. Ilyen eladósodottság mellett az őstermelés jövedelmét úgyszólván teljesen fölemésztették az adósságok s azok kamatai. Az adósság sok esetben már annyira nyomasztó volt, hogy valósággal a földinüvesréteg nyomoráról lehetett beszélni. A gazda munkája életfenntartásra is alig volt elég, szellemi szükségletekre pedig egyáltalában nem jutott. Tetézte a bajt az a körülmény is, hogy a konjunktúra idején keletkezett adósságokat a bekövetkezett válság ideje alatt egyre erősebben szorgalmazták és hajtották be. A hitelező kényszerkezelést vezetett be, vagy árverésen eladatta az élő és holt leltárat. Ezzel a gazdasági üzem nagyon öszszeszűkült, a trágyázatlan föld veszített termelőerejéből, csökkent a gazda vásárlóereje, természetszerűleg csökkent a készárufogyasztás, csökkent a nyersanyagfeldolgozás s így természetszerűleg hanyatlania kellett az őstermelésnek is. A cseh kormány eleinte tehetetlenül állott e jelenséggel szemben, bár az egyre fokozódó autarkiás törekvések mellett belátta az őstermelés hanyatlásának óriási nemzetgazdasági jelentőségét, de az ipar (cseh és morva ipar) támogatása és a mérhetetlen fegyverkezési kiadások egyre nagyobbméretüvé fokozása mellett nem tudott, vagy nem akart fedezetet találni a mezőgazdaság megsegítésére. Mit sem segített a helyzeten a gabonamonopólium, amelyről később lesz szó. Két évvel Csehszlovákia szétesése előtt, amikor már a mezőgazdaság helyzete katasztrofálissá vált, a kormány is igyekezett a gazdákon segíteni. Az 1935. évi 250. számú rendelet után a segítséget az 1936. évi 76. számú kormányrendelettel kívánta nyújtani, amely bevezette az úgynevezett mezőgazdasági kényszeregyességi eljárást. Ez az intézkedés a rendelet alapvető hibái miatt nem vezetett eredményre. Számos fogyatékossága volt. így elsőnek kell említenem azt, hogy csak azok a gazdák vehették igénybe, akiknek birtoka 80%-ig eladósodott volt. Másik alapvető hibája volt, hogy csak olyan tartozások estek a kényszeregyességi eljárás alá, amelyek nem voltak telekkönyvi zálogjoggal biztosítva, vagy amelyekre a hitelező a törvény hatálybalépése előtt hat hónappal korábban nem szerzett végrehajtási zálogjogot. De hol voltak ilyen tartozások a Felvidéken? Az eljárást ezenkívül rendkívül bonyolulttá tette az a körülmény, hogy a kiegyezéshez a hitelezők többségének hozzájárulása volt szükséges, ami úgyszólván elérhetetlen volt. Ami pedig technikai lebonyolítását illeti, hiányoztak a szakbírák és referensek. Mindezeknek tetejébe az egyességet kérő gazdának előzetesen letétbe kellett helyeznie a megállapított költségelőleget, amire a Felvidék magyar gazdái közül, azok is, akik igénybe kívánták venni ezt a lehetőséget, nagyon kevesen voltak képesek. Ráadásul — amint arra Jaross Andor 1938 május 27-én kelt interpellációjában rámutatott — számtalan esetben megtörtént, hogy a Felvidéken a „független" csehszlovák bíróságok minden lehetőt elkövettek, hogy a magyar gazdák egyességi eljárását meghiúsítsák. Többször módosították, toldozták, foldozták ezt a törvényt, a mezőgazdaság azonban a kompromiszszumos jellegű intézkedéseknek hasznát nem látta s maradt minden a régiben, illetve a gazdák eladósodási folyamata feltartóztathatatlanul folytatódott. Hogy a mezőgazdaság viszonyairól festett kép nagyjából teljes legyen, rá kell mutatnunk arra, hogy Csehszlovákia önellátási törekvésektől vezettetve, szabályozta a gabonatermelést és kereskedelmet, és az egész mezőgazdasági termelést állami ellenőrzés alá vonta. Amikor a búza ára 400 koronáról 80 koronára süllyedt, a kormány intervenciós vásárlásokat foganatosított s ezzel előkészítette a talajt a gabonamonopólium számára. 1934-ben valóban monopolizálták a gabonakereskedelmet s azt kizárólag a Csehszlovák Gabonatársaság hatáskörébe utalták. Csehszlovákia gazdasági struktúrája mellett, tekintettel arra, hogy az állam nagyarányú kenyérmagbevitelre szorult, a gabonakereskedelem monopolizálása nem volt helytelen elgondolás. Azzal a céllal létesítették, — legalább is úgy indokolták, — hogy megvédje a gazdákat a gabonaspekulációval szemben és hogy stabil, előre megállapított árakat biztosítson a gazdák számára. Az elgondolás maga jó volt, de a kivitel tipikusan csehszlovák; magán viselte az áldemokrácia stigmáit. A Gabonatársaság, illetve a kormány, a gabonaárakat prágai paritásban állapította meg s a felvidéki gazda számára az úgyszólván teljesen Szlovákiában és Kárpátalján elfogyasztott lé- 155 -