Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VI. A magyar kisebbség sorsa Horvát-Szlavónországban

valós okára is felhívja a figyelmet. Állításai szerint az. erdei jogért (prava) lázonganak. Miután azt most rendezik, és a magyar parasztok birtokaik arányában arra jogot tartanak, a horvátok viszont arra hivatkoznak, hogy annak idején, amikor a magyarok a birtokokat megvásárolták, az. erdőt nem adták el. A püspök szerint az ellentéteket kívülről igen „előkelő" bujtogatok szítják. A püspök egy másik jelentésében a magyar tannyelvű iskolák létjogosultságát konkrét példákkal támasztja alá. A nagy-piszaniczai ev. ref. magyarok sírva panaszkodtak előtte, hogy már odáig jutnak, hogy gyermekeik őket, ők pedig gyermekeiket nem tudják megérteni, mert mint földművesek leginkább kint a mezőn vannak, gyermekeikkel keveset foglalkoznak, a nem református gyermekek pedig sem az iskolákban, sem a templomban, sem a szí miszédban nem hallanak egy magyar szót.

208 Daruvárról Földvári Jenő lelkész jelenti, hogy „a horvát nemzeti mozgalmak nyomasztólag hatottak, amelyektől néhány fenyegető asszonylevélre megijedt, de bátorításomra ismét szembeállott az akadályokkal."

209 Természetesen a községekben az atrocitások, különböző módon és hevességgel nyilvánultak meg. Korencsánban amikor az új magyar iskolát megnyitották, ugyancsak elszabadultak az indulatok. Szerinte „nehéz azonban elejét venni annak, hogy a szomszéd községekből az iskolába menő gyermekeik ne háborgattassanak és bántalmaztassanak a lakosság vadabb elemeitől, aminek megelőzésére, esetleg a megtorlás kieszközlésére megadtam a tanítóknak az utasítást."

210 A tanítók és a református papok voltak a magyar tannyelvű iskolák fő támaszai és támogatói, de szenvedői is. Többségüket nem a nacionalista indulat vezérelte, hanem a magyarságukhoz és az anyanyelvükhöz való ragaszkodás. Ők látták az „első vonalban", hogy a kisebbségben szétszórtan élő magyaroknak a gyermekei közül sokan iskolai oktatásban nem részesülnek, mert a horvát iskolákba felveszik ugyan őket, de aztán egy-két hónap múlva kiszorítják, mint tanításra alkalmatlanokat, mivel a horvát nyelvet nem ismerik. Margitai József, a Julián-iskolák szervezője 1904-ben szlavóniai körútjáról beszámolt, és a magyar iskolák szükségességét az. alábbiakkal indokolta. Olyan vasúti alkalmazottakkal is találkozott, akik már több évtizede éltek Szlavóniában, az. anyaországtól teljesen elszakadtak, és már érzelmileg sem kötődtek a hazához. A magyar nyelvet kezdték elfelejteni „mert csak hivatalos érintkezésnél és főképpen írásban használták azt, míg a társalgás nyelve náluk inkább a német vagy a horvát, mint a magyar".

2

" Az itt élő magyar tisztviselők is hasonló körülmények között éltek, így a magyarországi elöljáróik és politikai vezetőik a megbízhatóságukat is megkérdőjelezték. Felvetődött az a szándék, hogy a vasút több tisztviselőjét - szakmérnököt, a forgalmi irányítókat, az állomásfónököket - csak a megbízható magyarok közül nevezzék ki, akik aztán tapintatos magatartásukkal majd rokonszenvet ébresztenek a magyarság és a magyar intézmények iránt. A magyar oktatásügy irányítói a kérdést a magyar tannyelvű iskolák kiszélesítésével kívánták megoldani. Hogy a kölcsönös vádaskodások mennyiben voltak jogosak, azt a rendelkezésünkre álló statisztikák tükrében láthatjuk.

212 (6. sz. táblázat) Az Obzor, ellenzéki újság szerint 1902-ben Magyarországon 1^02 olyan állami iskola létezett, amelyekben az. oktatás kizárólagosan magyar nyelven folyt, jóllehet, ezekbe az iskolákba 45 631 német anyanyelvű tanuló járt. A vita hullámai a miniszterelnökig jutottak, aki Varga Gyaila miniszteri tanácsostól igazoló jelentést kért. A jelentésből kitűnik, hogy olyan vidéken, ahol a nem magyar anyanyelvűek tömegesen laktak - az állami iskolákban - a magyar nyelv mellett, legalább segéd vagy kiegészítő