Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VI. A magyar kisebbség sorsa Horvát-Szlavónországban

VI. A MAGYAR KISEBBSÉG SORSA FIORVÁT-SZLAVÓNORSZÁGBAN 1. AZ ELLENTÉTEK KIÉLEZŐDÉSE A magyar és német telepeseket az 1850-1860-as években még nem érték különösebb atrocitások. A granicsár utódok könnyű szívvel váltak meg birtokaiktól, amelyeket meglehetősen olcsón adtak el, majd a hegyen túli területekre, Boszniába és Hercegovinába távoztak. A helyben maradt horvát, sokác és szerb lakosságot azonban egyre jobban nyugtalanította, hogy a bevándorlók közül sokan meggazdagodtak, vagy pedig hozzájuk viszonyítva tisztes jólétben éltek. A bevándorlók alapvető változásokat idéztek elő, nem egy községben módosult a nemzetiségek aránya, a horvátok és a szerbek kisebbségbe szorultak. A nyelvi nehézségek, az eltérő gazdálkodási és életmódbeli szokások, a különböző erkölcsi normák is hozzájárultak az ellentétek kiéleződéséhez. A betelepülőket egyre több sérelem érte. Évekig nem kapták meg az illetőségi bizonyítványt, így csak megtűrt állampolgárok lehettek. A legeltetési és a fáézási jogot megfizették, a legelő és az erdő közös használatából mégsem részesülhettek. A közigazgatás vezetőivel magyar nyelven nem beszélhettek, de még a kórházakban sem használhatták anyanyelvüket. A különböző szerződéskötések alkalmából, mivel a horvát nyelvet nem értették, gyakran hátrányos helyzetbe kerültek. A magvarok templomokat és iskolákat csak a legnagyobb nehézségek árán építhettek, de arra is volt példa, hogy halottaikat a temetőben nem temethették el. A nemzetiségi ellentétek spontán megnyilvánulása, valamint annak tervszerű és tudatos szítása a mindennapi életben egyre inkább érvényesült.

190 A magyarok községbírói és elöljárói funkciókat rendszerint nem tölthettek be, az „őshonos" lakosság görcsösen ragaszkodott a helyi hatalmi pozíciókhoz. Gazdasági veszteségeiket a hatalom birtoklásával és gyakorlásával kívánták kárpótolni. Egyre agresszívebbek lettek, mivel a közigazgatás vezetőitől, papjaiktól, tanítóiktól, a politikusoktól támogatást és biztatást kaptak. A helyi értelmiség a nacionalizmust nemcsak nem tudta tompítani, hanem annak egyenesen eszközévé vált. A betelepült magyarok kiszolgáltatott helyzetükben egyre zárkózottabbakká váltak, kerülték azokat a helyeket és helyzeteket, ahol fizikai támadások is érhették őket. A kocsmákban, a vásárokon és a búcsúk alkalmából gyakran elszabadultak az alantas indulatok, amelyek nacionalista színezetet kapva a tettlegességig fajultak. A korabeli szemtanú szerint „sokat kellett szenvedniük a szerbektől, kik a magyar »jövevenyeknek« érzékeny károkat okoztak."

191 Éjjel a kertekből kihúzták a veteményt, tönkretették a termést, nyilvánvalóan a megfélemlítés szándékával nyugtalanították a magyarokat. A fenti jelenség nem volt