Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
VII. Kivándorlás Amerikába
változás állott be, az úti cél már kiegyenlítődött, amelyet két okkal magyarázhatunk: a német nemzetiségi kivándorlókat mind több magyar követte, másrészt felismerték, hogy az USA több lehetőséget ígér. Az Alispáni Hivatal szerint 1905-ben Amerikába 1093-an, Németországba 1313-an, Romániába 30-an, egyéb országokba pedig 95 db útlevelet adtak ki. A második kérdésre adott válaszból megtudjuk, hogy a kivándorlók többsége mezőgazdasági napszámos volt, de közülük jó néhányan némi vagyonnal is rendelkeztek, volt néhány hold földjük, és természetesen házuk is. Általában a munkavállalás, de még inkább a vagyonszerzés reményében indultak el a hosszú útra. Györköny községből azonban a jobb módú parasztok is szerencsét próbáltak. A harmadik kérdésre adott válasz szerint két év alatt a kivándorlók félmillió koronával távoztak. Az útlevél, az útiköltség és a partraszálláshoz szükséges pénzt több forrásból szerezték meg. Eladták csekély ingatlanukat, vagy kölcsönöket vettek fel, amivel megterhelték a vagyont, sokan pedig évekig kuporgatták a szükséges útiköltséget. A negyedik kérdésre adott válasz szerint az USA-ból és Németországból évente 300-an, 400-an térnek haza. Ez a válasz azonban téves, mivel a statisztika nem tudta követni a kivándorlás bonyolult folyamatát. Köztudott, hogy Bátaszék, Tolna és Szakadat községekből évenként - 300-400 fő - többnyire iparosok, kőművesek távoztak Németországba, majd a téli hónapokra hazatértek. Amerikába viszont két három évre vándoroltak ki, onnan a hazatérés bonyolultabb és költségesebb is volt. Az ötödik kérdésre pontos választ nem kaptunk. A kivándorlók a pénzt a családjuknak többféleképpen tudták eljuttatni. Egy részét postán adták fel, kisebb összegeket a levelekben is küldtek, végül személyesen hozták haza, sőt az ismerősök, a barátok, a falubéliek pénzét is magukkal hozták. A sajtó szerint a kivándorlók évente átlagban 600-1200 koronát tudtak megtakarítani. Alighanem ez alábecsült összeg, de ez is lényegesen több volt, mint amit a hazai lehetőségek kínáltak. Azzal a megállapítással, hogy a kivándorlók több pénzt visznek ki, mint amennyit hazahoznak, nem tudunk egyetérteni. A hatodik kérdésre adott válasz szerint két év alatt 2700-2800 munkabíró férfi távozott. Keresetben jelentős különbségek mutatkoztak. A kőmívesek ugyan jobban éltek mint idehaza, de nagyobb pénzösszeget megtakarítani nem tudtak. Aligha lehet igaz, mivel akkor nem vállalták volna félévenként a fáradságos utazást, nem is beszélve arról, hogy a megyében sem volt mindig munkaalkalom. Györköny községbe évente 25-30000 koronát is hazaküldtek, mintegy cáfolva azt a feltételezést, hogy Amerikában sem keresnek többet mint idehaza. A cikk szerzőjének azzal a következtetésével sem értünk egyet, hogy a kivándorlók által kivitt pénz és a beáramló pénzösszeg között nincs különbség, vagyis gyarapodásról nem lehet beszélni, A paraszti bölcsesség láthatóan nem igazodott ezekhez a matematikai számításokhoz, A kivándorlók tetemes növekedése pontosabb választ ad e kérdésre. A hetedik kérdésre adott válaszból egyértelműen kiderül, hogy mivel bevándorlás nincs, az eltávozókat nem tudják pótolni. A nyolcadik kérdésre is pesszimista választ kaptunk, a szerző főképpen azt fájlalja, hogy a kivándorlók egyharmada már magyar. Olvashatunk még a kivándorlási ügynökökről is, akik a Dunaföldvári járásból számtalan kivándorlót segítettek ki titkos utakon, természetesen útlevél nélkül. Velük szemben a törvény szigorát alkalmazták. Akiket a rendőrség tetten ért és bizonyíthatóan ügynöki tevékenységet folytattak, azokat két hónapi fogházra és 100 korona pénzbírságra ítélték.
