Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

ban dolgozott, ipari szaktudást és nem egy esetben képesítést is szerzett. Tapasztalatait összehasonlította a hazai viszonyokkal, többnyire kritikus szemlélettel. Ám ez nem jelentette a szülőföldtől és a hazától való érzelmi elszakadást, főképpen azoknál nem, akik kinttartózkodásukat csak átmenetinek, ideiglenesnek tekintették. Márpedig a többség haza készült. Leveleik olyan információk hordozói, amelyek segítségével a „láthatatlan történelem" eddig ismeretlen vagy kevésbé ismert intim szféráiba is betekinthetünk. Bennük olyan érzelmek, gondolatok, indulatok és vélemények fogalmazódtak meg, amelyek a hivatalos aktákból kimaradtak. A történettudomány nagy vesztesége, hogy a hagyományos történelmi forrásokból általában hiányoznak a hiteles szubjektív elemek. A hivatalos akták szerzői igazodtak és alkalmazkodtak a társadalom által reájuk oktrojált elvárásokhoz. A családi levelek írói azonban nyíltak és őszinték voltak, úgy gondolták, hogy leveleiket csak a címzett, a feleség vagy pedig a család tagjai olvashatják. Néprajzi szempontból érdekes a levelekben használatos megszólítás, s annak egy-egy levelén belül is változatos becézgető formája. A parasztemberre nem volt jellemző a sokszínű jelzők használata, az érzelmi kitárulkozás. A hagyományos élethelyzetekben ezek az érzelmi-indulati megnyilvánulások nem is fogalmazódhattak volna meg. Itt azonban az emberek korábban soha át nem élt szituációba kerültek. Elszakadtak szeretteiktől - feleségtől, a gyermekeiktől -, a szülőföldtől, a hazától. Idegen környezetben - jóllehet jobb anyagi körülmények között -, a nyelv és az idegen kultúra ismeretének hiányában, szellemileg és érzelmileg is kiszolgáltatottan éltek. Gyakran magányosan és elszigetelten, a szeretet és a szerelem után sóvárogva érzelmi kitörésekre ragadtatták magukat. Sokan voltak olyanok, akik néhány hónapos házasság után fogják kezükbe a vándorbotot, de olyanok is, akik a távollétükben megszületett gyermeküket még nem is ismerték. Lehet-e csodálkozni azon, hogy leveleiken átsüt a féltékenység, az asszony utáni testi és lelki vágyakozás. A fentiekből szinte logikusan következik, hogy mind többen kérik a feleséget a kiutazásra, és arra, hogy gyermekeiket a nagyszülőknél helyezzék el. Az érzelmi-indulati háttér mögött a józan materiális szempontokat is látnunk kell, nevezetesen azt a tényt, hogy a kivándorlók felismerték, hogy a jövedelemszerzésben ketten többre képesek. Voltak olyanok is, akik az ingadozó feleséget szinte zsarolták és azzal fenyegették meg, hogy ha nem utazik ki Amerikába, akkor a férj soha többé nem jön haza. A csábítás egyik hatásos módja volt a kereseti lehetőségek illusztrálása. Az itthon élő, sokszor munka és pénz nélkül tengődő asszonyok arról értesültek, hogy hetenként 8-10 dollárt is megkereshetnének az Újvilágban. Riba János ráksi lakos, az alábbiakkal biztatta feleségét: itt az asszonyoknak ugymensorok, mind otthon az nagyságos asszonyok, it lesz az tekönyebségtek, ha a kedves kés harcsám ha it nevelődik, 14 évesre akor már minden héten keres (2,8 dolárt) hajóban bele jön akkor 10 dollárt, 12 ketőig keres egy fehérnép, aki ügyes."

120 A korábbiakban felhalmozott adósságokat közös erőfeszítéssel akarták mielőbb törleszteni. A férjek a messze távolból is irányítják a feleségeiket, vagy éppen utasítják őket arra, hogy mit adjanak el, melyik birtokot adják ki bérbe, illetőleg az ingóságok közül mit vigyenek a szülőkhöz megőrzésre. Gondosan leírták az utazásra vonatkozó tanácsaikat, többek között azt is, hogy mit hozzanak magukkal. Minden kivándorló legfeljebb 120 kilós csomaggal indulhatott útnak. Többnyire ágyneműt, fehérneműt, főzőedényt csomagoltak, a törékeny holmikat inkább itthon hagyták. Persze a férjek különleges kívánságainak is eleget