Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)
II. Az agrárkapitalista fejlődés hatása a parasztság kivándorlására a Délkelet-Dunántúlon
Míg az extenzív termelési formával a föld termőerejét nem tudták eléggé kihasználni, addig az intenzív gazdálkodással a holdankénti termésátlagot nagy mértékben sikerült megnövelni. A nyomásos gazdálkodás fokozatosan háttérbe szorult, és a XX. század elején már csak a legelmaradottabb parasztgazdaságok alkalmazták, majd az első világháború előtt véglegesen felszámolódott. A piaci igények változásai az állattenyésztést is érintették. Az állattenyésztés fejlődése Somogyban mind mennyiségileg mind minőségileg kimutatható. A megye különböző tájegységeiben azonban ez a változás nem azonos időpontban következett be. Bizonyos vidékek kedvező vagy kedvezőtlen adottságai gyorsították vagy lassították az átalakulást, de végső fokon megakadályozni nem tudták. Ahol az intenzív állattenyésztés feltételei jobbak voltak, a vetésforgó ott már korábban általánossá vált. A Kapos-völgyi falvakban, Attalában, Pulában, Nagyberkiben, Göllén ahol az adottságok kedvezőbbek voltak, érthetően gyorsabban áttértek a belterjes gazdálkodásra, míg más vidékeken továbbra is a hagyományos, maradi módszerrel gazdálkodtak. 1895-ben Szenta, Igal, Törökkoppány, Töröcske, Kálmáncsa, Bize, Tarany, Háromba, Homokszentgyörgy, Felsősegesd, Kisbajom, Csököly, Gige, Kiskovácsi, Bodvica, Bolhás és Kónyi községek képviselő-testületei hoztak határozatot a nyomásos gazdálkodás további fenntartása érdekében, amelyet a megyei törvényhatósági bizottság állandó választmánya is jóváhagyott. 1 * 8 A belterjes gazdálkodás általánossá válásánál nemcsak az ország különböző tájegységei között voltak fáziseltolódások, hanem megyén belül is hasonló jelenség érvényesült. A továbbiakban megvizsgáljuk, milyen okok tették még szükségessé az intenzív gazdálkodásra való áttérést. Az első indíték a korábbiakban már említett agrárválság volt. A változást azonban feltétlenül siettette az 1848 áprilisában megkezdett, majd az abszolutizmus időszakában az úrbérrendezéssel befejezett egyezség vagy peres eljárás, amely következtében a parasztság földjének egy részétől megfosztva nem tehetett mást, át kellett térnie az új művelési formára. Ezen túlmenően még a növekvő adóteher is hozzájárult és siettette az átalakulást. Somogyban az 1876-1886 közötti évtizedben az adó összege 36,2%-kal növekedett. Az állatállomány kivitele a megyéből egyre növekedett. A tőke felhalmozása szempontjából ez kétségkívül előnyökkel járt, azonban a mezőgazdaság fejlesztése szempontjából káros következményeket is vont maga után, mivel az a reális veszély állt elő, hogy a megyéből elszállítják a legjobb fajállatokat, másrészt a földet sem lehetett megfelelően trágyázni. A parasztok tőkéhez jutva elsődlegesen nem arra törekedtek, hogy a meglévő birtokállományt magasabb szintre emeljék, hanem újabb földterületeket akartak vásárolni. A paraszti birtok extenzív kiszélesítése sok esetben gátolta az intenzív gazdálkodást. A nagybirtoküzemek áttérése az intenzív gazdálkodásra sem volt akadályoktól mentes. A szerkezeti átalakítás, vagyis a kimondottan egyoldalú gabonatermesztésről a munkaigényesebb ipari növények termesztésére való áttérés a tőkehiány miatt eléggé körülményes volt. Az azonban kétségtelen, hogy a századforduló időszakában a nagybirtoküzemek a fejlődés ütemét tekintve már gyorsabban alakultak át, mint a paraszti kisüzemek. Ez főképpen azzal magyarázható, hogy a nagybirtokok a költséges munkaeszközöket - a gépeket -viszonylag könnyebben tudták beszerezni. A nagybirtok és a középbirtok Somogyban többé-kevésbé azonos technikai eszközökkel és módszerekkel dolgozott, míg a paraszti gazdaságokban szélsőséges jelenségek is tapasztalhatóak voltak. Nemcsak
