Szili Ferenc: Kivándorlás a Délkelet-Dunántúlról Horvát-Szlavónországba és Amerikába 1860-1914 (Kaposvár, 1995)

VII. Kivándorlás Amerikába

Festetics Tasziló a község lakóinak bérleti kérelmét itt is elutasította arra hivatkozva, hogy/ az uradalmi földet hosszabb időre bérbe adta és azon nem kívánt változtatni. Dél-Somogyban lévő Sztrára község és Révfalu lakóinak a kérelme is tanulságos. Kérvényeikben ugyancsak a Földművelésügyi Minisztériumtól várták az igazságosztó ítéletet. „Legmélyebb alázattal alulírottak Sztára és Révfalu községek nevében az iránt esedezünk Nagyméltóságod előtt, miszerint kegyelmeskednénk magas pártfogás folytán, hogy a gróf Draskovich Iván úr Csali pusztai (Révfalu község) 1000 holdnyi hitbizományi birtoka Sztára és Révfalu községek részére megvásárolható legyen... Ma amidőn lakosságunk elszaporodott, mindenféle drága, keresetünk nincs, megélni képtelenek vagyunk. A sanyarú és elviselhetetlen helyzet folytán községünkből a tömeges kivándorlás megkezdődött, s attól tartani, hogy községünkből alig marad pár ember itthon; ha a kivándorlás így tart rövid időn belül csak a keresetképtelenek maradnak itthon, akiknek sorsa a koldusbot."

33 Gróf Draskovich Iván azonban a főispán közbenjárására sem támogatta a kérelmet, és kijelentette, nem olyan válságos a helyzet, mert aki akar, az dolgozhat".

34 Közben azt üzente, hogy kukoricaföldet feles művelésre csak azoknak ad, akik aratási munkát is vállalnak. A Kapós völgyében is hasonló gondokkal küszködtek a kisbirtokos parasztok. 1907-ben Puska Ferenc és Szabó Ferenc göllei földművesek társaik nevében kérelmezték, hogy a Mernyei Piarista Tanítórend a község határát érintő birtokból 700 kat. holdat bérletként adjon át a falu lakóinak. Ez esetben is rideg elutasító választ kaptak.

33 A föld hiányát a kisbirtokos parasztság az egész megyében érezte, azonban tájegységenként arra eltérően reagált. Különösen a Nagyatádi járás területén súlyosbodott a parasztság helyzete, ahol az intenzív gazdálkodásra való áttérés minden nehézségében részesült, de előnyeiből kimaradt. A főispán szerint „régebben azért nem volt a rossz birtokviszony káros hatása annyira érezhető, mert a községeket körülvevő roppant kiterjedésű uradalmi erdőségekben a lakosság mintegy 20 éven keresztül tartott irtási munkálatoknál téli időben, amikor a mezei munka szünetelt, állandó és biztos keresetre tehetett szert. E mellett ugyanezen erdőirtásokból kifolyólag ki-ki tetszése szerint feles földet és legelőt is kaphatott az uradalomtól, ami különösen az állattenyésztést lendítette fel. Ma már azonban az. irtási munkák, s vele a feles földek megszűntek a modern erdőgazdaság, a legelő bérbeadást, erdei legeltetést nem engedi, s így a népnek megszűnt a jövedelme, ami a birtok termelése mellett a család megélhetését is biztosította, földet pedig a körülfekvő hitbizományi birtokból semmi pénzért nem kaphat, téli napszám nincs, a nép munkaerejét legjobb esetben sem értékesítheti. A taranyi és a vízvári jegyzőségek községeit egyetlen uradalom a gróf Festetics Tasziló-féle hitbizományi javak határolják."

36 Nem véletlen, hogy a kivándorlás szempontjából ez a vidék lesz a „leghuzatosabb" a távozók létszáma pedig csaknem a legnagyobb. A földkérdés problémája térben és időben eltérő képet mutatott az országban és a megyében is. A századforduló évtizedeiben a vasútépítés a magasabb napszámbérekkel a napszámos tömegek számára jelentős perspektívát nyújtott. Kaposvár iparosodásának vonzó hatása is kimutatható. Az uradalmak kétségkívül engedményekre kényszerültek, növelték a juttatásokat, ha a munkaerőt meg akarták tartani.

3