Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Bősze Sándor: Az 1883. évi somogyi antiszemita zavargások

Látható tehát, hogy a megyei átlagot (4,05%) meghaladó számban csak Kaposváron (18,72%), a Balaton mentén, a lengyeltóti (4,41%) és a tabi járásban éltek zsidók. A többi járásban, különösen a csurgóiban (2,34%) átlagosnál kevesebb izraelitát számoltak össze. A képet tovább szűkítve, az egyes járási székhelyeken a százalékos indexek már nagyobb szóródást mutattak: itt a korábbi mezővásorokban, a lakosság 13,29%-a, tehát jóval a megyei átlag feletti része az izraelita felekezethez sorolta magát. Ezen érték fölött mozgott Kaposvár (18,72%), Szigetvár (14,22%) és Tab (22,90%). E percent körül állott Nagyatád (13,27%), s alatta volt Marcali (9,42%), Igái (4,61%), Lengyeltóti (3,93%) és Csurgó (8,54%). A járási székhelyek és a járásokban élő zsidó lakosság számát egymáshoz arányítva 40,65% -os átlagértéket kapunk, mely fölött csak Kaposvár (54,70%) és Szigetvár (44,28%) helyezkedett el. Vagyis a zsidó lakosság jelentős hányada, átlagban negyede-harmada a járási centrumokba települt. A többiek megmaradtak a tradicionális településeken, Nagybajomban, Kadarkúton, Kaposmérőben és Mosdóson a kaposvári, Nemesdéden és Nemesviden a marcali, Babócsán és Gigében a nagyatádi, Somogyszilban (29,58%!) az igali, Barcson és Gyöngyösmelléken a szigetvári, Bogláron, Gamáson, Pusztakovácsiban és Osztopánban a lengyeltóti, továbbá Ádándon, Kerekiben és Kötésén a tabi járásokban. Harmadik, bár még csak nyomokban érzékelhető irány - nem véletlen - a Balaton partja volt. A száraz statisztikai tabellákon végigérve már több-kevesebb pontossággal behatárolhatók a somogyi atrocitások színhelyei is. A kérdés, természetesen, nem topográfiai természetű, de az események rekonstruálása során az érintett települések térképen történő ábrázolása megtörténik.

A zsidóellenesség Somogy vármegyei jeleit a „Somogy” c. liberális hetilap hasábjain,30 illetve - Kubinszkyt helyesbítve - helyi közigazgatási levéltári iratok segítségével kísérhetjük végig. A szabadelvű, következetesen antiszemita-ellenes lap érzékenyen reagált e veszélyes társadalmi jelenség minden megnyilvánulására. A figyelmüket még a legapróbbnak tűnő részletek sem kerülték el (pl. a névmagyarosítások). Több olyan cikket jelentettek meg, melyek a zsidók magyar hazafiságát voltak hivatottak igazolni, s ezzel igyekeztek pozitív irányba befolyásolni olvasóikat. Közölték például Rosenspitz Sándor Portlandból küldött leveleit, tudósítottak a volt 48-as honvéd, a szigetvári Berger Antal „óriási részvéttel” kísért temetéséről vagy egy valószínűsíthetően izraelita szerző által írott, a zsidók protestáns hitre való áttérését szorgalmazó röpiratát közölték.31 1882 februárjától számos, az antiszemitizmust bíráló írás jelent meg az újság hasábjain, közölte Kossuth Turinból kelt levelét, figyelemmel kísérte a tiszaeszlári per (Nyíregyháza) eseményeit, tudósított a pozsonyi zsidóüldözésről. A hangulat feszültebbé válása az 1882. május 1-jei megyei törvényhatósági közgyűlésen kialakult vitában is érzékelhető volt.32 A vita Szatmár megye, a Galíciából érkező zsidók letelepülését megszorító javaslatát tartalmazó irata körül tört ki. Az antiszemita törvényhatósági bizottsági tagok (pl. Szalay Imre, Nemes Józsa) minden igyekezetükkel azon voltak, hogy az eredeti témától eltérjenek: „Nemes Józsa beszédénél még izgékonyabbak lettek a kedélyek, a terem több pontján voltak erős éljenzések - habár eszméit nem azon méltósággal, s higgadtsággal fejtette ki, mely egy megyetermet megillet. Nem szónoklat volt, hanem népgyűlési izgató beszéd.” Bár a közgyűlés végül elfogadta a szatmári átiratot Jankovich László főispán azonban félreérthetetlenül a kongregáció tudomására hozta, hogy semmilyen antiszemita megnyilvánulással sem ért egyet.

Az országban mind nagyobb számban terjesztett zsidóellenes röplapok, gúnyiratok és -rajzok útját állandó, a belügyminiszter leiratot küldött a törvényhatóságok86