Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Szili Ferenc: A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában

a regionális és az országos érdekek egyeztetésének előnyeit és felismerték a kereskedelem nemzetgazdasági jelentőségét. De e tekintetben a megye elmaradottságára is felfigyeltek. Olyan kevés volt a helyi kereskedők száma, hogy a lakosság szükségleteit csak más megyebéli kereskedőktől tudta beszerezni. Különösen érvényes ez Kaposvár mezővárosára és az Eszterházy uradalom egészére. Kaposvárott - jóllehet megyeszékhely — mindössze hat kisebb bolt található. Tulajdonosaik monopolhelyzetükkel nem a közérdeket szolgálják, sőt arra károsan hatnak. Éppen ezért jogos az a kérelem, hogy „a külső kereskedők, kalmárok, szabadon bejöhessenek és portékáikat minden gátlás nélkül árulhassák”,49 és földesúri hatalom ezt nem gátolhatja meg. A konfliktusok azonban mindig újratermelődtek és a megye sok esetben nem tudott hatásos védelmet nyújtani. Pedig az 1836. évi országgyűlés 6. cikkelyének 7. paragrafusában kimondták, hogy „azok kik nyitott bolt nélkül házról házra űzik a kereskedést ezentúl minden taksa fizetéstől mentesek lesznek”.50

A földesurak kibúvóként gyakorta arra hivatkoztak, hogy e törvényben nem szabályozták a földesurak és tulajdon jobbágyaik közötti viszonyokat, következésképpen rájuk e törvény nem vonatkozik. A megye azonban elkötelezetten szembefordul a kibúvókat kereső és a fejlődést gátló maradi privilégiumokkal, arra hivatkozva, hogy „vágynak törvényes elveink, melyek a kereskedést a honnak e legáldot- tabb gyümölcsfáját, gyökerében rágódó féregként fenyegető egyedárosságot kárhoztatják”.51

A továbbiakban szükségesnek tartjuk e törvény részletes ismertetését. A házaló kereskedelmet csak a magyar, illetve az ausztriai birodalombeli lakosoknak engedélyezték. Idegenek csak az esetben lehettek egyenjogú állampolgárok, ha valamelyik hivatalban állást vállaltak vagy mesterségük révén letelepedtek, általában a tízéves itt-tartózkodást igényelték. Ettől azonban eltekintettek, ha a kérelmező megfelelő erkölcsi és anyagi háttérrel rendelkezett. Akár úgy, hogy földeket és házakat bérelt, vagy pedig kereskedelmi és ipari tevékenységet folytatott. A zsidókkal szemben sem tettek e tekintetben megkülönböztetést.

A férfiaknak a huszadik, a nőknek pedig a harmincadik esztendőt be kellett tölteniök és csak azt követően kaphattak útilevelet, kivéve azokat a férfiakat, akikkel szemben a katonaság igényt tartott. Az idegenbéli portékák árusítása azonban továbbra is a tilalmi listán szerepelt, valamint azok a használati és élvezeti cikkek, amelyek árusítását már a korábbiakban is megtiltották. Ugyancsak igazolni kellett az áruk előállítóinak a neveit, lakhelyükkel együtt. A szekéren való kereskedést ez ideig nem engedélyezték, amit az alábbiakkal indokoltak. Azokon sok tiltott árut el lehetett rejteni, azonkívül a házaló kereskedelem csak a kevésbé jelentős termékekre vonatkozhat, ellenkező esetben megkárosítanák a helybéli kereskedőket, akik lényegesen nagyobb tehertételeket vállalnak és adókat is fizetnek.

1836-tól azonban a szekérrel való házalás lekerült a tilalmi listáról. Az utazólevelet a helybéli elöljáróságtól kellett kérni, akik egyúttal szavatolták a kérelmező erkölcsi és anyagi megbízhatóságát. A kereskedő azonban csak azokba a tartományokba mehetett, amelyet részére megjelöltek, az érintett szabad királyi városokban és a mezővárosokban az útilevelet láttamoztatni kellett. Az esetben, ha a kereskedő idegen tartományba ment, tíz napnál tovább csak akkor tartózkodhatott, ha a helyi elöljáróság azt engedélyezte. Az útilevél egy év után automatikusan érvényét vesztette, azt meg kellett újítani. Azt másra átruházni vagy kölcsönadni szigorúan tilos volt. Akik a fenti követelményeknek nem tettek eleget, szigorú büntetésben részesültek. így többek között pénzbüntetésre és a tiltott áruk elkobzására is ítélhet68