Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Szili Ferenc: A zsidók kereskedelmi tevékenysége Somogyban a kései feudalizmus időszakában
kereskedő egzisztenciális bukását vonta maga után. A házaló kereskedőkkel szembeni szigor nem azonos mércével történt. A Helytartótanács 1807-ben utasította a megye vezetőit, hogy „a Zólyom vármegyei lakosok, akik késekkel és általok faragott szerekkel kereskedni szoktak, kereskedés kedvéért... semmi akadály ne tetődgyék és minden faggatástól megmentessenek”.13 Hasonló megértést tartalmaz egy 1814. évi leirat is, amely szerint „Ilyricum lakosainak, s úgynevezett kosarasoknak a házról, házra való kereskedés megengedtetett”.14 Törvényekkel és rendeletekkel azonban a lakosság jogos gazdasági igényeit és szükségleteit nem lehetett szabályozni. Végül is a rendeleteket kellett módosítani, figyelembe véve a változó körülményeket. A Helytartótanács 1811-ben az országos kereskedelemről kiadott rendeletében a házaló kereskedők jogi helyzetét is kodifikálta. E rendelet szerint „a föl-alá járkáló kereskedők” csak magyar állampolgárok lehetnek, kivételt képeznek a német birodalom alattvalói, ugyanakkor „az magyaroknak is a német birodalomban ezen kereskedés módja megengedtetik”.15 Azonban egyik országban sem árulhattak „külső portékákat”, de a tilalmi listán szerepeltek még az olajok, a kenőcsök, a flastromok, a mérgek, a cukor, mindenféle édesség stb.16 A házaló kereskedőknek portékáikat a vámokon és a harmincadokon kötelező volt bemutatni, ennek kijátszását szigorúan megtorolták. Házaló kereskedelem alatt a batyuzást értették, a portékákat kocsin hordani és árulni szigorúan tilos volt. Csak hiteles utazólevéllel közlekedhettek, amelyet évenként meg kellett hosszabbíttatni, azt másnak átengedni vagy közreadni nem lehetett. Ausztriában és Stájerországban a zsidó kereskedők útlevelei csupán a vásárok látogatására volt érvényes, így a helyi kereskedőknek sem a falvakban, sem pedig a városokban konkurenciát nem okozhattak. Amíg a diszkrimináció egyfelől újra termelődött és árnyaltabbá is vált, másfelől a zsidósággal szemben új elvárások is mutatkoztak. A Helytartótanács pl. a katonaállításnál a zsidók alacsony részesedési arányát kifogásolta, mivel a zsidó férfiak száma 58-ad része az összlakosságnak, mégis „alig 115-ik személy fogattatik meg katonának”.17 Bécsben - 1818. évi rendelet szerint - a külföldi zsidó kereskedők 15 napig csak az esetben tartózkodhatnak, ha azt külön megfizették. Az Ausztriában élő kereskedőkre 4 ft, a külországiakra pedig 6 ft ezüst pénz taxát vetettek ki.18 A zsidók Magyarországba való betelepülését több ízben is szabályozták. Közülük az 1820. évi helytartótanácsi rendeletet ismertetjük.19 A Helytartótanács engedélye nélkül külhoni zsidót nem lehetett befogadni. Mindazokat, akik a harmincad hivataloknak nem engedelmeskedtek, bármikor kiutasíthatták. Kötelezővé tették, hogy az újonnan betelepülőket a zsidó összeírásokba feltüntessék, amelyet az elöljáróság esztendőnként ellenőrzött. Mivel gyakran előfordult, hogy külországi zsidók Magyarországon engedély nélkül tartózkodtak, ezért azok bujtatóit szigorú felelősségre vonással fenyegették meg. Minden községben - ahol zsidók nagyobb létszámban éltek - bírót választottak, aki a rendeletek végrehajtását ellenőrizte. Többek között neki kellett ügyelni arra, hogy a jobbágyok italozásra 51 xr-nál nagyobb hitelt nem kaphattak, de adósság ellenében tőlük gabonát sem kérhettek, a rendelet megszegőit pénzbüntetésre, vagy a bor elkobzására ítélték, súlyosabb esetben pedig a helységből is kitiltották. Az 1781. évi conscriptio iudeorum tükrözi a megyében élő zsidóság társadalmi és szociális helyzetét, az 1814., az 1831. és az 1844. évi összeírásokból pedig nyomon 57
