Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Nagy Pál: Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában

tímárok, kesztyűkészítők, kelmefestők, üvegesek, könyvkötők, vargák, szappanfőzők. A hamu zsírégetőket. nem az opificiumban, hanem a bérlők között és az egyéb rovatban írták össze. Őket is figyelembe véve az ipari foglalkozást űzők aránya 1767-hez képest 10%-kai nőtt.26 A kereskedelmi tőkefelhalmozódás továbbra is lassú és kismértékű volt, de mindenképpen vagyoni gyarapodásra utal, hogy nagyobb lett a szerepe az életszínvonal emelkedéséhez nélkülözhetetlen mezőgazdasági kondíciónak. A legmagasabb jövedelmezőségű 15., 7., 20., 13., 19. jövedelmi-foglalkozási osztályban azok egzisztenciája a legszilárdabb, akik a vállalkozásuk mögé biztonságot adó mezőgazdasági vagyont is tudtak szerezni. A nagyon kevés pénzzel, ám lóval rendelkező családfők pedig szolgálatot vállaltak a gazdagabbaknál.

1761-től 1778-ig a családfők száma 3,4-szeresére nőtt. A lovak számát kivéve (2,38-szoros növekedés), az állatállomány gyarapodása lépést tartott (juhok és kecskék együtt 3,53-szoros növekedés ), illetve sokszorosan felülmúlta a népesség- gyarapodást. A tehenek száma 11,9-szeresére, a borjúké 17,33-szorosára emelkedett, a tinóké pedig 36-szorosára, mivel 1761-ben abból még egy sem volt. 1761-ben 59 család (64,83%), 1778-ban 118 (38%) rendelkezett állattal, vagyis nagyon erősen koncentrálódott az agrártulajdon. Az, hogy elsősorban a szarvasmarhafélék száma nőtt, s az, hogy öt évvel a Systematica gentis judaicae regulationis kihirdetése előtt 6 családnak sikerült szántót, 14-nek rétet, 7-nek pedig szőlőt szerezni, önmagában is meggyőz bennünket arról, hogy a zsidó családok létfenntartásában megnőtt a mezőgazdaság szerepe. Az 5. sz. táblázat 118 családjából 12-ről (az összes család 3,87%-a, a mezőgazdasági vagyonnal rendelkezők 10,16%-a) mutatható ki vagy feltételezhető, hogy van földművelésből és szőlőtermesztésből származó jövedelme. Állattartásból befolyt jövedelem mintegy 60-65 családnak (az összes család 19- 21%-a, a mezőgazdasági vagyonnal rendelkezők 51-55%-a) könnyítette a megélhetését. Az állatállomány jelentősége azonban jóval nagyobb volt ennél. A kis egzisz- tenciájú családok számára biztosabbá tette az élelemellátást, kibővítette a jövedelem- szerzési lehetőségek körét (fuvarvállalás stb.), védett az esetleges teljes tönkreme- néstől. A szerény pénztőkéjű quaestoroknak árucikket adott.

Az 548 kecske viszonylag kevés család kezén oszlott meg: 40 család tartotta ezt a jószágot, egy-egy családra 14 jutott. A borkereskedelmi forgalom egy része innen származott. A juhtenyésztésből viszont végleg kiszorultak a zsidók. Négy család tartott juhot, de a legnagyobb állomány létszáma sem haladta meg az 50-et. A négy család között átlagosan 28 db állat esik egy-egy családra, ezzel pedig meg sem közelíthették az uradalmakat. Az általános anyagi előrelépés lehetővé tette ugyan, hogy a zsidók a ’60-as évekhez képest jóval nagyobb mértékben vegyenek részt a gyapjúkereskedelemben, de mivel a felvásárlóerejük korlátozott volt, s nem volt lehetőségük a termék saját erejű megtermelésére sem, így ez az ágazat nem vált számukra tőkefelhalmozás színterévé. Sajnos a mezőgazdaságból származó jövedelem nem számítható ki pontosan forintban. A jövedelmi kategóriák és a kondíciók alapján biztos, hogy a kereskedelem és a bérlet mellett nem jelent komoly tételt. A leggazdagabb családok anyagi helyzete is erre enged következtetni, ám figyelembe kell vennünk, hogy ők azok, akik megengedhetik maguknak, hogy szerényebb vagyonú, lóval rendelkező zsidókat felfogadjanak, s nyereségüket ne jószágba, hanem kereskedelmi vagy egyéb vállalkozásokba forgassák vissza. A zsidóság egészét tekintve úgy véljük, nem tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a legszegényebb és leggazdagabb rétegek között levők számára éppen az adott a korábbiaknál szilárdabb létbiztonságot, hogy a kereskedelem, a pálinkafőzés, a mészárszék stb.

16