Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Nyíri Tamás †: Megbékélés és kiengesztelődés

is belegabalyodtak ezekbe a szörnyűségekbe, ha személyesen nem vétettek, de azoknak is, akik még nem éltek akkor, esetleg gyermekek voltak: őket is terheli valamiféle kezesség, vagy vétlen felelősség a történtekért. Mindenkitől számon kérhető a közös múlt. Nemcsak az évforduló kérlelhetetlen történelmi okából kifolyólag, hanem keresztényi lelkiismeretünk miatt is. Mindenkitől elvárható, az utóbb születettektől is megkívánható, hogy segítsenek lehordani az ellenségeskedésnek és az elidegenedésnek zsidókat és keresztényeket elválasztó falát.

Egyáltalán lehetséges-e feldolgozni a bűn és a szenvedés iszonyú terhét? Kizárólag emberi erőből aligha. A hívő ember Istenben bízik, akinek van hatalma a bűnök megbocsátására és az igazságtalanságok jóvátételére, aki nemcsak megköveteli a megtérést, hanem fel is ajánlja a bűnösnek. Ebben nem különbözik egymástól a bűnbánattartás rendjének zsidó és keresztény hagyománya. A keresztények sem ismerik a megbocsájtás és kiengesztelődés, az istenfélelem és bátorság más módját, mint a zsidók.1

Az igazi nehézség az, hogy a soa pusztításai szétfeszítik a hagyományos teológiai fogalmakat. Egyrészt azért, mert soha nem kellett szembenéznünk ehhez fogható vétekkel, másrészt pedig azért, mert nem olyan bűnt kell legyőznünk, amelyet az egyén követett el közössége ellen, hanem az egyik vallási közösség a másik ellen. Joggal hangsúlyozza mind a zsidó, mind a keresztény tanítás, hogy csak az egyén követhet el bűnt, hogy kollektív vétek nem lehetséges. De ha nincs kollektív bűn, akkor nincs kollektív ártatlanság sem. Az egyes személyek bűnei kitörölhetetlen nyomot hagynak a közösség életében, amelynek nevében elkövették azokat. Nem vallhatjuk meg a saját közösségünkhöz való tartozásunkat anélkül, hogy ne vállaljuk a felelősségünket azért, amit ugyan mások, ám ennek a közösségnek a tagjaiként, esetleg nevében elkövettek vagy elmulasztottak.

Ha valaki vét felebarátja ellen, vétkezik Isten ellen is. Nem térhetünk vissza Istenhez, ha nem fordulunk megbántott, megkárosított, meggyalázott embertársunkhoz. Mert - amint a Misnában olvassuk - „az ember bűneit Isten ellen az engesztelő nap kiengesztelheti, de az ember bűneit felebarátja ellen az engesztelő nap nem engesztelheti ki, míg felebarátját meg sem békítette” Qóma VIII, 9). Ugyanerre figyelmeztet Jézus is: „Ha ajándékodat az oltárhoz viszed és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ajándékodat az oltár előtt, menj, békülj ki előbb felebarátoddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat”(Mt 5,23).

A bűnös mindig vét saját közössége ellen is. Csak úgy nyerhet megbocsájtást, ha a közösség visszafogadja teljes jogú tagjai közé, ami egyúttal jelzi, hogy újra magához fogadta Isten is. De ez elsősorban az egyes bűnösökre vonatkozik, s nem az egyik közösség bűnére a másik ellen, amelyik éppen kezdhetett volna reménykedni, hogy megszűnőfélben van az évszázados üldözés, megvetés és hátrányos megkülönböztetés. A közösségeknek ebbe a szembenállásába kell elhelyeznünk az egyes igazságtalanságokat és gonosztetteket. Ezért kell mindannyiunknak vállalnunk a múltat, minden következményével és jóvátételi kötelezettségével együtt, akár vétkesek vagyunk, akár nem, akár idősek, akár fiatalok.

A közösség vétke nem győzhető le valamiféle kollektív szégyennel, vállalnunk kell érte az egész közösséget terhelő felelősséget: ha többnyire közösen követjük el

’A keresztények is elfogadhatják, ahogyan például Moses Maimonides (1135-1204) tanít a bűnről, bűnbánatról és megtérésről (Hilkot tsuva).

162