Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Nyíri Tamás †: Megbékélés és kiengesztelődés

hette jóformán akadálytalanul véres munkáját hazánkban, mert a történelmi egyházakban virult még az anakronisztikus zsidóellenes teológia és igehirdetés, mert introvertált nemzet- és egyházközpontú vezetői közül csak kevesen láttak túl a szorosan vett egyházi területen, mert képtelenek voltak - voltunk - felelősen érzékelni azt a gyilkos, embertelen, a keresztény üzenetet alapjában tagadó légkört, amiben éltünk, és ami végeredményben éppenúgy fenyegette magukat az egyházakat, mint a zsidóságot. Ma már senki nem vonhatja kétségbe F.lie Wiesel provokáló mondatának igazát: „Az elgondolkodó keresztény tudja, hogy Auschwitzban nem a zsidó nép halt meg, hanem a kereszténység.”

De nem ítélkezés a feladatom, hanem az emlékezés. Ma nem arról van szó, hogy még egyszer megvádoljuk ezeket a szörnyű tetteknek az elkövetőit. Arról van szó, hogy akik ez után születtek, megvizsgálják, mi az örökségük. Azt, hogy ötven év elmúltával feladtuk-e a zsidóellenes hagyományokat, amelyekhez hozzátartoztak ezek a szörnyűséges tettek. Tudatosítottuk-e, hogy Izrael Istene a mi Istenünk is, hogy a zsidó nép Isten választott népe? Az egyházak akkori viselkedése olyan kérdés, ami még mindig tudományos feldolgozásra vár. Hallgatásuk, az elmúlt Ötven esztendő szótlansága olyan teher, ami elviselhetetlen súllyal nehezedik zsidók és keresztények viszonyára ebben a hazában. Megnémulunk, elakad a szavunk, ha az ötven évvel ezelőtti iszonyatra gondolunk. Még mindig nem tudunk beszélni róla, még mindig nem tudjuk kellő higgadtsággal szóvá tenni, sem zsidók, sem keresztények. Ha pedig most mégis megkísérlem, nem tehetem másként, mint keresztényként és keresztény teológusként. Mert bármennyire elválasztanak a teológiai ellentétek, minden egyéb köteléknél szorosabban össze is kötnek. Csak a zsidósághoz való kötődésben létezik az egyház. Auschwitz után nem lehet vita tárgya, hogy csak a zsidó néppel élt szövetségben - és nem ellene - lehettünk Isten egyháza.

Mindannyian érezzük — ki-ki a maga módján — a történelmi tehertétel súlyát. Torkunkat szorítja össze a keserű tapasztalat, hogy az idő nem gyógyítja a sebeket. Az utóbbi négy évben - amióta egyáltalán szabad kiejtenünk a zsidó szót, és szabad nyilvánosan emlékeznünk a zsidó sorsa - egyre inkább tudatosul bennünk, keresztényekben - vagy kellene tudatosulnia -, hogy korántsem magától értetődő, ha egy zsidó, azután, ami történt vele, népével, rokonaival és barátaival, egyáltalán el tudja fogadni a feléje nyújtott kezet. Annak ellenére, hogy sokszor zsidók voltak az elsők, akik kezet nyújtottak nekünk, másoknak még mindig nem sikerült megtenniük a kézfogáshoz vivő első lépést, még be kell látnunk, hogy a kiengesztelődés nem árulás a halottakkal szemben.

A keresztényeknek is van mit tanulniuk. Mindenekelőtt azt, hogy csak kién gesz- telődést kérhetnek és nem bocsánatot, és hogy csak kérhetik, de nem követelhetik. Ha pedig valaki nem képes erre, ha úgy érzi, hogy még nem tud eleget tenni kérésünknek, akkor sincs jogunk sem arra, hogy sürgessük, sem arra, hogy elvárjuk. Bármilyen keserves, de el kell viselnünk az egyidejűség kínzó hiányát.

Mindenképpen tévedés azonban azt hinnünk, hogy az idő múlása gyógyít. Behegednek ugyan a sebek, de a hegek tovább sajognak. II. János Pál pápa szerint „a soa olyan mély seb, amely még mindig vérzik.” Éppen ezért kell hasznosítanunk az időt: kiváltképpen akkor, ha ötven esztendő múlt el hazánkban anélkül, hogy igazán szembesülhettünk volna bűneinkkel és mulasztásainkkal. Elkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk a bűnről, a fájdalomról és a kiengesztelődésről. Mindenkinek szól, amit a zsidó közösség képviselőinek mondott II. János Pál Budapesten: „Fennáll a veszélye, hogy antiszemita érzelmek és megnyilvánulások támadnak és terjednek [...] E veil 60