Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)
Nyíri Tamás †: Megbékélés és kiengesztelődés
MEGBÉKÉLÉS ÉS KIENGESZTELŐDÉS NYÍR] TAMÁS Nem ünnepelni jöttünk, hanem emlékezni. Ötven esztendeje annak, hogy hatszázezer magyar állampolgárt előbb gettókba gyűjtöttek, majd marhavagonokban idegen országba szállítottak, azután elgázosították, végül elégették. Másokat sárga csillagos házakba költöztettek, helyhez kötöttek, éheztettek, megtizedeltek, gyalogszerrel Ausztriába tereltek, a Dunába lőttek - és egy kevés közülük megmaradt. Mindezt pusztán azért, mert zsidók voltak vagy annak deklarálták őket. Igaz ugyan, hogy Horthy Miklós 1944 júliusában leállíttatta a deportálásokat, de ez már nem segített a vidéken élő zsidókon, ez már nem mentette meg Kaposvár város és Somogy megye zsidó polgárait sem. Az emlékezésnek ez a mai napja bizonyos értelemben önkényes. 1944. március 19-étől kezdve 1945 áprilisáig minden nap holocaust volt - a számban egyre apadó - magyar zsidók számára. Nem önkényes azonban az emlékezés kötelezettsége, mert - amint a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet falán levő feliraton olvasható - „a felejteni akarás meghosszabbítja a számkivetést; a megszabadulás titka az emlékezés”. A mindannyiónkat, zsidókat és nem zsidókat egyaránt kötelező visszaemlékezés mellünknek szegezi a kérdést: hogyan történhetett meg mindez, és hogyan reagáltak minderre azok a milliók, akik kereszténynek mondták magukat, a Názáretből származó zsidó Jézus követőinek? Helyesebben fogalmazva: hogyan reagáltam én, a názáreti Jézus egyházának papja, hogyan reagáltunk mi, a keresztény egyházak hívei, papjai, lelkészei és püspökei? Bár a zsidó nép irtását nem hívő keresztények szervezték és hajtották végre, bár nem egyházi áldással és jóváhagyással hurcoltak el százezreket hazánkból, a lakosság keresztény többségének és a keresztény többség nagyobb részének hallgatása, mulasztása és tétlensége a zsidók tömeges elhurcolásának és elpusztításának a láttán csak részben menthető a keresztények - talán - bűntelen nem tudásával, a megfélemlítéssel, a terrorgépezet ellenállhatatlan erejével vagy azzal, hogy alig volt kilátás eredményes segítésre. Kétségtelen, hogy a történelmi egyházak vezetői a harmadik zsidótörvényt már nem szavazták meg, de nem annyira emberi együttérzéstől indíttatva, nem a szenvedők iránti szolidaritásból, hanem inkább egyházféltésből. Mintha akkorra már - természetesen túlságosan későn - felfogták volna Jacques Maritain figyelmeztetését: „Nem jelentéktelen dolog a keresztény számára, ha gyűlöli, ha megveti vagy megalázza azt a népet, amelyből Istene származik, és Istenének szeplőtelen anyja. Ezért üt vissza végül az antiszemitizmus megkeseredett indulata mindig magára a kereszténységre is.” Akárhogy nézzük a kérdést, a rasszista tömeggyilkos antiszemitizmus nagyrészt azért végez159
