Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Judith Magyar Isaacson: Köszönet az életért. Egy túlélő visszaemlékezése c. kötet 6. fejezete

Éppen ellenkező képet mutatott a fiatalasszony: fekete hajával, nagy orrával pontosan rászolgált leánykori nevére: Holló. Módfelett zavart, hogy a vagonban éppen ez a fiatal pár volt szüntelenül a szemem előtt. Miért nem maradhattam barátnőimmel? Persze szerencsémnek tartottam, hogy legalább velem voltak a családbeliek: három Vágó a bal oldalamon, két Klein a jobb oldalamon. De a család férfitagjait hiányoltuk.

A vagonban két tizenöt éves, egymáshoz tökéletesen hasonlító ikerlány utazott, fehér bőrük, vörös hajuk még a félhomályban is világított.- De sajnálom őket — mondtam.- Még jobban sajnálom az édesanyjukat — mondta erre anyám.

Bádogvödör állt a vagon közepén, WC-ül szolgált. Estig tudtam megállni, hogy

ne üljek rá — Klein nagymama még tovább.

Gerő doktor és családja a közelünkben zsúfolódott össze. Fogorvos volt, felesége zongoratanár. Két gyermekük volt: Tomi nyolc-, Marika hatéves. A kisleányt egész Kaposvár nagy tehetségű ígéretnek, a jövő zongoraművészének tekintette. Az út során gyakran ölembe vettem Marikát, szőke haja csapzott volt az izzadságtól, szájacskája levegő után kapkodott. A második napon már nem érdekelte a mese és a játék.- Oxigén- és vízhiány — mondta édesapja.

Marika lihegve, izzadva szunyókált az ölemben, míg hozzánk nem érkezett a vizeskancsó. Naponta egy korty víz volt a fejadagunk, három és fél napig. A hátizsákban volt száraz élelmiszerünk, de képtelenség volt hozzáférni, ezenkívül túlságosan szomjasak voltunk ahhoz, hogy enni legyen kedvünk.

Marika kortyintott a kancsóból, és megenyhülve boldogan sóhajtott.- Igyál még egy kortyot - biztattam suttogva -, nem lesz semmi baj. - Úgy gondoltam, jár még egy korty a legfiatalabbnak.

Marika kék szemét szemrehányóan szegezte rám:- De Jutka — mondta, mintha játékról lenne szó -, ez nem lenne igazságos. — Odaadta a kancsót, ittam egy kortyot, egy pillanatig élveztem a langyos víz felséges ízét, majd továbbadtam a kancsót Klein nagymamának.

Éjszakára szerepet cseréltünk. Marika visszamászott a szüleihez, Klein nagymama pedig úgy tett, mintha újra gyerek lennék, aki éjjel-nappal arra vágyik, hogy dajkálják.- Aludj, kicsikém, aludj! — mormogta nagyanyám, s gyengéden vállára vonta a fejemet.

Szürke hajnal követte az éjszakát, szerelvényünk egyre csak tovább zakatolt. Vágó nagyapa hajdani kártyapartnere, az öreg N. bácsi meghalt.- Szerencséje van - sóhajtott Klein nagymama. Gerő doktor javasolta, hogy mondjunk érte Kaddist.- Lehet, hogy nem lesz temetés - magyarázta a zokogó N. néninek. - Nem lesz több temetés - gondoltam, arra a kettőre emlékezve, amelyen jelen voltam: Klein nagyapa ünnepélyes temetésére a hóviharban és Vágó nagyapuka csöndes elhantolá- sára a nyári hőségben. Halott nagyapáimra gondolva csendben gratuláltam nekik.

A holttestet két szomszédja egy öv és egy nadrágtartó segítségével a hátizsákokhoz kötötte, hogy ne foglaljon több helyet, mint eddig. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem ülünk a közelében. Tehernek elég volt számomra Holló Sári közelsége - valahányszor csak zökkent a vonat, térdünk összeütközött, és mindannyiszor akkorát sikoltott, mintha villamos ütés érte volna.

152