Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Nagy Pál: Somogy megye zsidósága Mária Terézia korában

Ha egymásra vetítjük az 1752. és 1754. évi adatsorokat, s a rovatokat egységes kategóriákba tömörítjük, elénk tárul az 1750-es évek somogyi zsidó társadalmának foglalkozási-vagyoni szerkezete (l. 1. sz. táblázat). A csak állattal bíró családok kategóriáját a szegény fogalmába soroltuk, mert többnyire egyetlen jószágot jelent. A pálinkafőzést a könnyebbség kedvéért iparnak nevezzük, megjegyezve, hogy szoros értelemben vett kézműves ebben az időben még egyetlenegy sem volt a zsidók között. Hozzá kell tennünk, hogy az 1750-es évek elején néhány zsidó megpróbálkozott a sörfőzéssel is, de ezek a vállalkozások hamar megszűntek. 1752-ben Marcus Polák Nagyatádon, Marcus Effraim Torvajban működtetett sörfőzdét bérleti rendszerben. Ebben az időben még nem történt meg a nagyobb arányú német betelepülés, a sör iránt alacsony lehetett a kereslet. Braxatóriumokat később is csak elvétve találunk a zsidók kezén. A kereslet a XVIII. század utolsó két évtizedétől ugyan megnőtt, de ezen a téren a zsidók nem vehették fel a versenyt a nagy tapasztalatokkal rendelkező németekkel.

Az 1. sz. táblázat a vagyoni gyarapodás ellenére összességében még meglehetősen differenciálatlan és országos viszonylatban szerény anyagi erőre támaszkodó foglalkozási struktúrát mutat, amely a ’60-as és ’70-es években kezdett el erőteljesen változni. A fő tendenciákat az 1761. és 1767. évi zsidóösszeírások összehasonlításával vázolhatjuk fel. 1761-ben20 a családfőket írták össze állatállománnyal és a pálinkafőző üstök számával. A kereskedőket négy vagyoni osztályba sorolták, de sajnos nem állapítható meg, hogy ezek mekkora áruértéket jelentenek. A szigeti járásban áruérték szerepel, de osztályba sorolás nélkül. Kereskedők, boltosok, házalók nem választhatók külön. Az általunk „egyéb” kategóriába soroltaknál nem egyértelmű, hogy ezek elszegényedettek-e, vagy némelyikük állat nélküli iparos. Mesterségnevek ugyanis csak a kanizsai járásban vannak feltüntetve. E korlátok szem előtt tartásával kell értékelnünk a 2. sz. táblázatot. Ebben foglaltuk össze az 1761-ben összeírt 91 családfő megoszlását, a vagyoni helyzetet az állattulajdon meglétével vagy hiányával leírva. Az „iparosok” sorába számított 10 családfőből 7 pálinkás, 2 szabó, 1 mészáros. Az anyagi helyzetet árnyaltabbá tehetjük az állatállomány foglalkozási csoportok szerinti megoszlásának számbavételével:

Többes foglalkozásúak (9 fő): 18 ló, 3 tehén, 93 juh és kecske

Iparosok (10 fő): 6 ló, 2 tehén, 1 borjú, 2 kecske

Kereskedők (ossz. 55 fő)

1. osztály (4 fő): 5 ló, 5 juh és kecske

2. osztály (8 fő): 14 ló, 1 tehén, 15 juh és kecske

3. osztály (15 fő): 17 ló, 2 tehén, 2 borjú,

14 juh és kecske

4. osztály (25 fő): 6 ló, 2 tehén, 24 juh és kecske osztály nélkül (3 fő): 5 ló, 5 kecske

Egyéb: 15 ló, 29 juh

Összesen 86 ló, 10 tehén, 3 borjú, 187 juh és kecske. 1754-hez képest egyedül a juh- és kecskeállomány emelkedett, de ez 32 család között oszlott el. Egy családra 6 db állat sem esik, a legnagyobb nyájjal bíró Josephus Isac Látrányban 90 állatot tartott.

A gyapjúkereskedelembe és birkatenyésztésbe tehát gyakorlatilag egyáltalán nem sikerült a zsidóknak bekapcsolódni. Feltételeznünk kell, hogy a 187 állat java része kecske volt, s a gyarapodás nem gazdasági erősödésből, hanem újabb beköl- tözési hullámból származott. Ugyanilyen stagnálást mutat a pálinkafőzés is. Nem tudhatjuk, hogy az árumennyiség növekedett-e az ’50-es évtizedben, de azt megálla11