Zsidósors Délkelet-Dunántúlon a XVIII. századtól a holocaustig (Kaposvár, 1994)

Ormos Mária: Az Endlösung világnézeti alapja és politikai funkciója

volna felhasználni, hogy a zsidók elleni állami fellépést radikalizálja, hanem arra, hogy jobb alkupozícióba jusson.

Nem lehet megítélni, hogy vajon Hermann Rauschning emlékirat jellegű könyvében hitelesen adta-e vissza az általa hallott és hozzá mások által közvetített Hitler-mondókákat a 30-as évek elejéről, az azonban biztos, hogy e szövegek azt adják vissza, amit Hitler valóban csinált, noha erről a nyilvánosság előtt sosem beszélt. Eszerint szinte egyidejűén fejtette ki az egyik oldalon, hogy a zsidókra szüksége van, részben mert zálogot jelentenek arra, hogy a külföldi nagytőke ne támadjon rá Németországra, részben pedig azért, mert szüksége van „látható ellenségre”, a másik oldalon pedig azt, hogy a nagy világmérkőzés a németek és a zsidók között zajlik le majd a világuralomért, már csak azért is, mert Istennek nem lehet két választott népe. „Isten népe mi vagyunk.... Két világ áll szemben egymással. Az istenember és a sátánember. A zsidó az ellenember, az antiember.”4 Sok egyéb között e szövegek is jelzik a hitleri Weltanschauung és a propaganda tudatos kettősségét, és egyúttal azt is, hogy Hitler mélyenfekvő, pszichológiailag átélt antiszemitizmusa egyúttal cinikusan gyakorlatias vonásokkal is ékeskedett. Ez utóbbit csak hangsúlyozza, hogy Hitler olykor magánhasználatra elismerte, hogy tiszta fajok a valóságban egyáltalán nincsenek. 1945. február 13-án például Bormann előtt kijelentette, hogy „Zsidó fajról csak nyelvi könnyebbség okán beszélünk, mert a szó igazi értelmében és genetikai szempontból zsidó faj nincs”.5

Akár volt náci szempontból genetikai értelemben vett zsidó faj, akár nem, a konkrét, valóban létező zsidók kezelését a 30-as években a funkcionalitás, a taktika szabályozta, és a teoretikus érvek, valamint a belőlük adódó gyakorlati következtetések elmaradtak. A fent már némileg érintett belpolitikai oka ennek abban található, hogy a náci elgondolást egyelőre sem a régi konzervatív elit (politikai, katonai, gazdasági), sem a „széles tömegek”, ahogyan Hitler szerette a közvéleményt megjelölni, nem támogatták. Nyomós külpolitikai érv volt a mérséklet mellett, hogy egy drasztikus antiszemita politika Németországot hosszú időre teljes izolációba taszíthatta, amit pedig a hadsereg megszervezése és felszerelése előtt mindenképpen el kellett kerülni. A valóságban a német külügyminisztérium is, maga Hitler is mindent elkövetett ebben az időben azért, hogy a Mein Kampfban leírt feltételezésnek megfelelően angol—német szövetség létesüljön. Ezt célozták a tárgyalások a fegyverkezési kérdésekről, ez húzódott meg a flottaegyezmény megkötésére irányuló német ajánlat mögött, és ez a törekvés vezérelte a német külpolitikát a továbbiakban is, egészen addig, amíg Anglia 1939 szeptemberében hadat nem üzent. Ez a cél meg kellett, hogy fékezze az antiszemita fellépéseket. Bizonyos mértékig ugyanebben az irányban gyakorolhatott hatást a német-olasz szövetség megalapozására irányuló óhaj is, noha a nácik e vonatkozásban elég gyorsan abba a helyzetbe jutottak, hogy a tennivalókat már nem a fasiszták szabhatták meg nekik, hanem ők írhattak elő normákat számukra. 1933 és 1937 között mégis figyelembe kellett venni Mussolini előbb hevesen elítélő, azután óvatos magatartását az úgynevezett faji kérdésben.

A tényleges hatalompolitikai helyzet eredményezte tehát, hogy amint Manfred Funke6 megállapítja, a nácik zsidópolitikájában az első fázist 1939-ig a kivándorlás általi kiszorítás jellemezte. Voltaképpen elég jól elképzelhető, hogy ami a németországi zsidók sorsát illeti, a náci rezsim meg is elégedett volna azzal, hogy kiszorítja őket az ország területéről. E törekvést azonban két jelenség keresztezte. A zsidóprogram viszonylagos enyhesége és lassúsága azt hozta magával, hogy a zsidók

108