A Tanácsköztársaság Somogyban (Kaposvár, 1969)
I. fejezet. Előadások - Hajdu Tibor: Az 1918. októberi polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság története kutatásának újabb eredményei
AZ 1918 OKTÓBERI POLGÁRI DEMOKRATIKUS FORRADALOM ÉS A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG TÖRTÉNETE KUTATÁSÁNAK ÚJABB EREDMÉNYEI Hajdú Tibor Ezekben a napokban ünnepeljük a magyar nép 50 év előtti forradalmi harcait és azoknak világtörténelmi jelentőségű eredményét: a Magyar- országi Tanácsköztársaságot. A felelős megnyilatkozások épp úgy, mint az ifjúság szeretete bizonyítják: népünk szívébe zárta a forradalmár ősök önfeláldozó hőstettét. Eredményeink összefoglalása hálás feladat, hiszen a Tanácsköztársaság történetéről szóló, valóban tudományos értékű feldolgozások legnagyobb része az utolsó 8—10 évben jelent meg. Külföldön is számos olyan munkát publikáltak, amelyeknek mondanivalójától véleményünk esetenként kisebb vagy nagyobb mértékben eltér, de tényanyagukkal, az összefüggések vizsgálatával gazdagítják ismereteinket, megóvnak bennünket, magyar kutatókat attól, hogy hazánk történetét egyoldalúan lássuk. Annál fontosabb ez, mert a külföldi levéltárak dokumentumai még nem mindig hozzáférhetőek számunkra. Ha kiemeljük az elmúlt évek eredményeit, ez nem holmi dicsekvés, ellenkezőleg, a korábbi évtizedek elmaradásának beismerése. A Horthy- korszakban a publicisztika alaphangja a forradalmak szidalmazása volt, céhbeli történész alig foglalkozott a túlságosan aktuális témával. A forradalmak hívei természetesen védelmükbe vették a meggyalázott esztendőt, de tudományos elemzéshez külföldön a források, belföldön a publikációs lehetőségek nem álltak rendelkezésükre, a levert forradalmak memoárirodalmában mindig több a keserűség és vádaskodás, mint az objektív mérlegelés. Hazánk felszabadulása után látszólag elhárultak az akadályok a forradalmak története feltárásának útjából. 1956-ig azonban főleg a források összegyűjtésére, rendszerezésére kerülhetett sor; a Tanácsköztársaságot nagy politikai jelentősége és összefonódása az élő problémákkal az érdeklődés középpontjába állította ugyan, jobban, mint történelmünk más szakaszait, de gátolta is történetének részletes és hű megírását, nemcsak a valóságnak, de részben egymásnak is ellentmondó előírásokhoz kötve azt. Példaként említeném Szántó Bélának, a Tanácsköztársaság hadügyi népbiztosának a memoár és feldolgozás határán álló könyvét, amely több évtizedes kollektív »lektorálás« eredményeként teljesen elavult, de meg 15
