Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)

II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra

így teltek el a napok, nem valami kellemesen, mert azok a napok, amelyeket együtt kellett eltöltenem olyan bajtársakkal, akik félholtra lettek ismét verve még októberben is, hát azoknak a látványa nem volt éppen szívderítő, de segíteni - azon kívül, hogy lemosta a vérző sebet -, az ember semmit sem tudott. Minden szombaton jöttek látogatni. Erről eszembe jut megint Tököl és Kistarcsa, az ottani látogatások, amikre nagyon nem is térek ki, mert azok olyan sablonos dolgok voltak, amit mindenki, aki olyan körülmények között volt, ünnepnek tekintett. Azért egy pillanatra még visszatérek Tökölhöz. Volt ott egy Béres nevű ÁVH-s őrnagy, ő volt a táborparancsnok, rettenetesen gonosz ember, úgy hallottam, hogy később a váci börtön parancsnoka lett. Nem nagy elismerést vívott ki a rabok részéről. Tökölön is ilyen közbűntényesek, „életfogytosok”, 10-15 éves büntetésű rablógyilkosok voltak eleinte a szobagazdák addig, amíg a brutalitásuk a tetőfokra hágott és kénytelen volt a belső őrség ezeket leváltani, és visszavinni a börtönbe.

Emlékszem, rettenetesen nagy felzúdulás volt, hogy kivisznek bennünket a Szovjetunióba. Mindenki információkat kapott, hogy most fognak bennünket kivinni. Kezdünk összebeszélni, hogy nem szállunk föl az autóra, inkább megdöglünk itt, hogy ki ne tudjanak bennünket cipelni. Akkor már olyan 4500- 4800-an lehettünk Tökölön, a többivel együtt összesen tizennégyezren voltunk a Kistarcsán és más helyen lévő internáltakkal együtt - tudomásom szerint. Egyik délután, a munkaidő után hatalmas nagy riadókészültség, ki lettünk terelve a placcra, persze katonás fegyelemben az a 4500 ember. Mindenki kérdezte egymást, hogy mi lesz? Megjelent a despota, ez a Béres, fölállt egy dobogóra s minden megszólítás nélkül azt mondta: Vegyék tudomásul, hogy ilyen csürhére nincs szüksége a Szovjetuniónak mint maguk. Ha még egyszer meghallom az információk alapján, hogy ilyen lázadás készül, illetve ilyen rémhírek terjednek a táborban, vessenek magukra! Lelépett a dobogóról és elment, mi is elmentünk. Egy kicsit megnyugtatott bennünket, de nem volt éppen nagy megtiszteltetés számunkra, hogy minket csak úgy csürhének nevezett.

Még annyit, hogy Kistarcsán nem, de Tökölön sokat faragtam az őrségnek. Vadászfegyverek agyát készítettem, mert fegyvertant is tanultam két évig; behozták a fővadászoknak, fővendégeknek a fegyvereit, én csináltam remek anyagból, diófából gyönyörű fegyveragyat a „csizmás kandúrnak” - így hívták a százados urat.

Térjünk vissza inkább Kaposvárra! Tehát búcsút veszünk az AVH-tól. Nem elismerésként mondom, de akkor az az ÁVH-s hadnagy, akit én megkérdeztem a kihallgatás során, hogy kicsoda s elmondta, hogy Balassa főhadnagy - különben már nem él, jó kapcsolatot tartottunk fenn egy ideig. Elbúcsúztam a pincében lévő fiuktól, de szombat volt, nem is sejtettem hova visznek. Azt tudtam, hogy Tökölre nem vihetnek vissza, mert ilyenkor nincs fuvar, az ügyészségre nem vihetnek

478