Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)

II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra

szovjet katonák, úgy kísérték golyószóróval az én alakomat. Persze megmozdulni se mertem, de kíváncsi voltam, hogy mennyien vannak. Sokan voltak.

Azután már csak lehorgasztott fejű emberekkel találkoztam, mert akkor még nem hitték el, amit a Gerőék ordítottak, hogy ellenforradalmi csőcselék volt az utcán. A falusi emberek a saját bőrükön tapasztalták azt a súlyos elnyomást, amelynek következménye lett a forradalom vidéken is. Tagadom azt, hogy a vidék nem sorakozott fel a pesti forradalom mögött. Még csak arra utalok, hogy nekem 4-én Győrbe kellett volna mennem, de akkora a megszállók érkeztek. Nekem a környékbeli falvakkal nagyon kevés kapcsolatom volt, már csak azért is, mert az időnk is rövid volt és a telefonbeszélgetések során nem minden esetben találkoztam olyan partnerrel, aki hasonló beállítottsággal rendelkezett, de azt hangsúlyozom, hogy ellenállásba sehol sem ütköztünk, s ha bármit kértünk, vagy bármilyen információt szerettünk volna kapni, mindenki támogatta ezt a hatalmas mozgalmat. Azt mondták, nem hitték volna, hogy a „vörös” Magyarország ilyen hatalmas csapást tud mérni a bolsevista ideológiára, aminek meg is lett az eredménye, mert azt vallom, hogy — egy kis kitérővel hadd említsem, ötvenhat és hatvannyolc olyan fékezhetetlen fegyverkezésbe sodorta a Szovjetuniót, aminek most gyakorlatban látjuk az eredményét: totál összeomlás, gazdasági csőd, mert mindent a fegyverkezésre fordítottak.

Ahogyan jöttünk, olyan tisztességesen visszavonultunk, a forradalmi tanács tevékenységét feloszlattam, de én - attól eltekintve, hogy a mostani kormány politikájával nem mindennel egyetértve - nem tartom a forradalmi tanácsok utódrendszerének a mostani önkormányzatokat, mert most is ott ülnek mindazok megválasztva demokratikus úton, akik annak idején is vállaltak mindent az elmúlt 35 vagy 40 évben. Történelmi eseményként még nagyon sokat lehetne beszélni azokról az órákról, napokról, amiket végigélt a falu lakossága tényleg örömben, mert mindenki reménykedett egy boldogabb, biztosabb holnapban, de ez nem sokáig tartott, rövid volt, s megkezdődött a könyörtelen leszámolás, a „begyűjtés” és a nemzet totális megalázása, meghamisítása a történteknek visz- szavonhatatlanul.

Értem 1956. december 28-án, nagy fegyveres felvonulással érkeztek. Körülfogták a kertet, de én nem voltam otthon, hanem szüleimnél, Dél-Somogyban disznóvágáson. Este érkeztem Fonyódról, s várt a feleségem, hogy érted jöttek, ha akarsz felülsz a vonatra és elhagyhatod az országot. Én nem hagytam el az országot, itthon maradtam. Nem azért, mert hős akartam lenni, nem azért, mert vállalni akartam azt a brutális megtorlást, amiben részem volt nekem és annak a sok tízezer, százezer magyarnak. De vállalni kellett mindazoknak, akik itthon maradtak, az előbbi örömből és az utána következő megaláztatásból. Ez az első

472