Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)

II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra

A büntetésem alól amnesztiával szabadultam 1953-ban, Nagy Imre miniszterelnök első politikai tevékenységének eredményeképpen, majd újra visszakerültem az erdőgazdasághoz oly módon, hogy a Földművelésügyi Minisztériumba lettem fölrendelve, mert „nagy embert” akartak csinálni belőlem, csak én nem vállaltam. Tudtam nagyon jól, hogy azok a meghurcolások, amelyek már akkor sújtottak, azok minden jogalapot nélkülöztek. Bár nem vagyok sértődékeny ember, de annyira vagyok öntudatos, és van olyan önérzetem, hogy nem fogadok el azoktól semmit, akik kővel dobtak meg.

A Képzőművészeti Alap által meghirdetett ajándéktárgy pályázaton 1954- ben nagy sikerrel szerepeltem, s bejegyeztek iparművésznek, azóta a „holt erővel” foglalkozom, a holt fával, ami a kezeim alatt mégis életre kel. Nem vagyok figurális, csak díszítő népi iparművész vagy inkább iparművész. Csont, színesfém és más egyéb nyersanyagokból készítettem, alkottam mindenki számára elérhető áron, a Képzőművészeti Alap Iparvállalatán keresztül kisebb-nagyobb ajándék- tárgyakat.

Három köztéri alkotásom van, egy Ózdon a Farkaslyuki bányaüzemnél. A Borsodi Szénbányáknál, a szénbányászat 200 éves jubileuma alkalmával rendezett ünnepségek keretében egy bányász-emlékművet, egy 3 és fél méteres kopjafát készítettem alsó ácsolattal, és egy hatalmas emlékfal a Farkaslyuki bányaüzem kultúrházában. Felavatásán — széleskörű ünnepség keretében - mindazok a bányászcsaládok jelen voltak, akiknek a hozzátartozói a bánya üzemeltetése alatt baleset következtében meghaltak. Nevüket bronzszalagon örökítettem meg. Két nagy méretű táblám van Esztergomban, a volt iskolám parkjában és az iskolánk előtti téren, ahol Erdész-fasort ültettünk a 100 éves erdészoktatási jubileum alkalmából.

Már nem vagyok aktív erdész — mint említettem volt, de köztiszteletnek örvendve ma is összefogom az esztergomi erdész öregdiákokat. Most is együtt tart az erdésztársadalom. Nem is lehet másként élni, aki egyszer elindult a nagy, széles országúton, azon a zöld, széles országúton, amit erdőnek nevezünk. De ha a sors ilyen kegyetlen volt, hogy meg kellett válni az élő erdőtől, hát bele kellett nyugodni, hogy mégis van egy hajszál, vagy inkább egy erős lánc, ami összeköt továbbra is, míg élek az erdővel. Rengeteg tárgyi emlékem van, melyeket szándékom szerint az Erdész Baráti Körnek, Sopronba szeretnék eljuttatni, mert ezek között nagyon sok olyan található, ami csak egyedül az én birtokomban van meg.

Nemcsak ilyen rózsásnak tűnő volt az élet. Attól eltekintve, hogy soha semmilyen revánspolitika engem nem fűtött, de mivel istenes családból származom, s a legszigorúbb fegyelmi nevelést kaptam, a nemzeti öntudat és érzés, és a nemzet történetének ismerete olyan mélyen gyökerezik, hogy minden pillanatban odafigyeltem azokra a történésekre, amik 1953-tól ötvenhatig elvezettek. Emlékszem,

468