Farkas Péter - Szántó László (szerk.): Somogyország ötvenhatban. Dokumentumok, emlékezések és történetek a forradalomról I-II. (Kaposvár, 2017)

II. kötet - IV. Fejezet. Emlékezések a forradalomra és a megtorlásra

az ottani gimnáziumban még egy hónapot sem taníthattam, mert február 24-én letartóztattak. Az anyósomnál laktam, a másnapi kémiai kísérleteket állítottam össze, amikor kopogtak az ablakon. Ajtót nyitottam, bejött két rendőr és letartóztattak. Ok csak a kiadott parancsot teljesítették. Azt, amiben engem a fakabátos verőlegények a főhadiszálláson részesítettek, nem kívánom részletezni.

Február 25-én Nagyatádról vonaton Csurgóra kísért - tisztes távolságot tartva - Seffer nyomozó. Nem értettem azt, hogy miért néznek rám úgy az emberek. Elképzelhető, hogy nézhettem ki! Bognár János kolléga ezt látta és elmondta a feleségemnek. Ö sietve ki is jött utánam az állomásra, sajnos hiába. Csurgóról még aznap vonattal Kaposvárra vittek. Az alagsori fogdában egyedül voltam. Órám nem volt, így azt sem tudtam, hogy éjjel van, vagy nappal, mert a villany állandóan égett. Vertem jó ideig a zárka ajtaját, mire jött valaki. Ennivalót kértem, mert letartóztatásom óta még jó, hogy vizet ihattam. Az őr hozott is valami kásafélét, de nem tudtam megenni, pedig éhes voltam. Kaposváron nehezen, de megengedték, hogy a feleségem beszélhessen velem. Feleségemnek akkor még nem tudtam mondani semmit sorsom további alakulásáról. Ezután jött egy orvos, megvizsgált, majd közölte velem, hogy Kistarcsára visznek. Egy leponyvázott teherautóval el is indítottak bennünket, mely útközben lerobbant.

Budapestre érve, a ponyva nyílásain át kinézve láttuk, hogy szép fővárosunk romokban hever. A szovjet tankok szétlőtték. Megérkeztünk Kistarcsára. A leszállás után egy kőbástyával körülvett épület udvarára tereltek bennünket. „Csomagot le! Orrot a falhoz! A kezeket hátra!” - ordított egy fakabátos. Ezután gumibottal végigvertek bennünket. „A fasiszták kivégzéséhez felkészülni!” - hangzott el egy fakabátos vezényszava. Hallottuk, hogy mögöttünk csattogtak a zárdugattyúk. Nyugodtan vártam a halált. Orromat elvéve a faltól, tekintetemet körülhordozva azon, nem láttam egyetlen golyó ütötte nyomot sem a falon. A „Tűz!” vezényszó elmaradt. A pszichológiai előkészítés után ismét a gumibotozás következett. Végül az „egyesbe” annyi embert zsúfoltak be, amennyi csak belefért. Ülve egymással szemben, felhúzott térdekkel, a falnak támaszkodva próbáltunk aludni. Két napot töltöttünk itt embertelen körülmények között. Reggel öt perc alatt kellett volna mindenkinek elvégeznie a dolgát és a mosdást, természetesen ez nem ment. Ekkor jött a gumibotos sürgetés. Borzasztó! Erre a két napra még rágondolni is rossz!

Ezután személyi holminkat leltárba vették, ujjlenyomatokat készítettek és megmotoztak bennünket. A saját ruhánkban voltunk végig, így a kartonba helyezett családi képeket meg tudtam menteni. A motozás előtt - átszakítva a zakóm zsebét - lecsúsztattam a képeket tartalmazó, összehajtogatott kartont a zakóm csücskébe, így nem találták meg. Megtömtük a szalmazsákokat, majd a B.2-es épületbe kísértek bennünket. Két emeletes ágyat összetoltunk és azon aludtunk

450