Szili Ferenc: Somogy megye kereskedelme a kései feudalizmus korában 1700-1848 (Kaposvár, 1988)
IX. Az élelmiszerek és a mezőgazdasági termények árviszonyai
termelési viszonyok melllett e súlyos gazdasági és társadalmi kérdés megnyugtató rendezése megoldhatatlannak látszott. A válságból a kivezető utat a tőkefelhalmozódás felgyorsítása, a kereslet-kínálat egyeztetése, a hitelügy korszerűsítése és a tömegeket érintő társadalmi mobilizáció révén lehetett csak megtalálni. E folyamat megnyugtatóan azonban majd csak az 1848. évi polgári forradalom után kezd rendeződni. Az árviszonyok részletes ismertetésétől és elemzésétől eltekintünk, mivel az egy külön tanulmányt igényelne, e helyütt csupán időmetszetekben és megyénként kívánjuk érzékeltetni az élelmiszerek ármozgását. Egyúttal választ keresünk arra is, hagy a megye agrárnépessége a mezőgazdaságra alapozott jövedelméből mennyiben tudta kielégíteni igényét a különböző használati cikkek és munkaeszközök tekintetében/'2,1 (18. sz. melléklet) Általánosságban kijelenthetjük, hogy az általunk vizsgált évtizedekben nemcsak a mezőgazdasági termények, hanem az élelmiszerek árait is alacsonyabb szinten állapították meg, mint az ipari termékekét. A feszültséget még csalk fokozta az a tény, hogy a Helytartótanács az 1824. évi december 21-én kelt 31583. sz. rendeletével a kézművesek áruinak helyi árazásától eltiltotta a megyéket, így a helyi adottságaikat és lehetőségeket nem vették figyelembe.42'1 Főképpen a jobb termésű években élelmiszerből túlkínálat, egyes ipari termékekből pedig permanensen hiány mutatkozott. Az agrárolló kétségkívül a mezőgazdaságból élő lakosság tömegeit sújtotta, de ez a helyzet a céhes iparosoknak sem kedvezett a belső felvevő piac szűk volta miatt. Feltehetően ez a jelenség is arra késztette az iparos polgárok többségét, hogy kétlaki életet folytassanak, vagyis az ipari munkát mezőgazdasági tevékenységgel egészítsék ki. A fentieket igazolja a nagyatádi mesteremberek 1819. évi panaszlevele is, amelyben a céhjogokra hivatkozva a közterhek alóli felmentésüket kérték. A megye a kérést arra hivatkozva utasította el, hogy ,,a közterhektől való felszabadítás csak azon mesteremberekre nézve érthetőd hetik, kik csupán mesterségekből élnek és mellesleg mezei gazdaságot nem folytatnak . . .”42' A válaszból azt is megtudjuk, hogy a hatvan céhmester közül mindössze kilenc élt meg a mesterségéből, ötvenegyen pedig mezőgazdasági tevékenységet is folytattak. A harmincas évek közepén a szigetvári mesteremberek hasonló kérelemmel fordultak a megyéhez.426 A főszolgabíró azonban nem támogatta kérelmüket arra hivatkozva, hogy közülük csak kevesen élnek meg a mesterségükből, többségük kevés szőlővel, réttel és földdel is rendelkezik. Létszámuk azonban már olyan jelentős, hogy az engedmény a földműves lakosság tehertételét elviselhetetlenné tenné. A 18. sz. mellékletből kitűnik, hogy Dél-Dunántúl megyéiben az élelmiszeráraknál mutatkozott bizonyos eltérés, ez azonban nem volt számottevő, mivel a régión belül a megyék megközelítően azonos adottságokkal rendelkeztek. Jelentősebb ármozgást csak az 1810-es évek adatai mutattak, a reformkorban azonban viszonylag alacsony szinten az áraik statikus képe rajzolódik ki előttünk. 174
