Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
esznek-isznak és melegszenek irodáik pirosra hevük kályhái mellett. A rabok lehunyt szemmel emlékeznek... egyik-másik sír, befelé hulló könnyek hangtalan sírásával. Remegő izgalom száll meg... és nekifogok. A cellasarokban lent, ahol három hideg fűtőcső fut át a szomszéd cellákba, finom fonálhulladékból fészket, jászolt építek, alját kibélelem szétbontott fehér fonalak vattájával. A gép alól előkotrom a fényes végű csévéket. A legkisebbre hófehér vékony fonalat gombolyítok, a másikra égszínkéket, a legnagyob- bikra meg komoly barnát. A fehéret gyengéden lefektetem a jászolba és letakarom lila fonalak paplanával. A másodikat a jászol fejénél a falhoz támasztom, a barna ruhást közel melléje, aztán letérdelek és annyiszor véresre bilincselt kezeimet imára kulcsolva - a jászol fölé hajló homlokkal hódolok, mint egykor a betlehemi pásztorok, a kicsi Jézus, a szelíd Szűzanya és a komor Szent József előtt. Elfelejtettem, hogy a legkegyetlenebb börtönben vagyok, minden pillanatban rajtacsíphet és berohanhat a porkoláb. Halkan eldúdolom a Mennyből az angyalt, az Ó boldog Betlehemet, a Pásztorok, pásztorokat és sok-sok régi drága karácsonyi éneket. Úgy látszik, hogy a csövek továbbvezették az énekhangot, ugyanis jobbról-balról halk kopogást és motoszkálást, üzenetet hoznak vissza a két szomszéd zárkából, hogy énekeljek tovább. Bal szomszédom Asztalos János, a sokat kínzott, híres nyírségi plébános. Jobb szomszédom Árbócz János ezredes, évek óta súlyos gyomorfekéllyel szenved. Orvost és gyógyszert nem kap, minden éjjel hallom elnyújtott hangját a csővezetéken: jaj Istenem, jaj Istenem! Most ő is elcsendesedett, s kopogva kéri az éneket. Már felhagyok minden óvatossággal, a kis Jézus lila vattapaplanját megtámogatom, aztán térden állva ráhajlok a fűtőcsövekre, először a bal sarokban, majd a jobb sarokban és most már csaknem egészen hangosan, kétszer is eléneklem a Csendes éj, szentséges éjt. Távolabbi cellákban is meghallhatták. Sok finom kopogással érkeznek az üzenetek: még egyszer, még egyszer! Megáradt lélekkel megint a csövekhez hajlok. Csendes éj, szentséges éj..., de abban a pillanatban kulcs csikorog a zárban, s még mielőtt feállhattam volna, már a cella közepén terem e legkegyetlenebb ávós porkoláb, Cingár. így neveztük el hosszú, sovány alakja miatt. Egyetlen ütésére eszméletüket vesztették a gyengébb rabok. Családi múltjáról csak annyit tudunk, hogy apja templomi harangozó volt valamelyik nyírségi faluban. Első pillanatra felfedezte a betlehemet. Trágár káromkodással rúgta szét a jászolt és taposta el a Szűzanyát és Szent Józsefet. Mikor csizmáját a kis Jézus felé lendítette, eléje ugrottam s ma sem tudom, honnan kapott erővel, ökleimmel úgy mellbe vágtam, hogy a falnak tántorodott és fél térdre esett. De nyomban felugrott s a nehéz kulcscsomót ütésre emelve, felém lendült, én pedig az épségben maradt kis Jézus és a félig eltaposott jászol védelmében két öklömet támadásra összeszorítva, rámeredtem, s félig sikoltva, félig kiáltva törtek elő belőlem a szavak: verjen meg az Isten, hát neked nem volt édesanyád? Akkor csoda történt... Mintha minden ereje elhagyta volna, támadásra lendült teste egy-két pillanatra megmeredt, majd ütésre emelt karja lehanyatlott a kulcscsomóval együtt, azután állandóan felém fordított arccal lassan hátrált, hátrált és kiosont a cellából. A kulcs halkan fordult a zárban... Mi következik most - gondoltam rémülten! Várok, várok, de semmi nesz, semmi mozgás, csak a szívem ver, hallom minden dobbanását. Holtfáradtan esem a félig elpusztított betlehem mellé s elaludtam, vagy elájultam. Arra ébredtem, hogy7 valaki rázza a vállamat: Cingár volt. Arca hamuszínűvé vált, két szeméből eltévedt bujdosó jóság intett. A rozoga asztalhoz vezetett, zsebéből két almát, nagydarab falusi fehér mákos kalácsot, két kenyérdarab között vastag sonkaszeletet és csillogó karácsonyi cukorkát tett elém. Azt hittem, karácsonyi álmot álmodok. „Egye meg nyugodtan - súgta egy óra múlva visszajövök.” Ettem, ettem, közben hallottam, hogy elmegy csendes szalmapapucsában a zárkám előtt. Oly jólesett, hogy vigyáz rám s bizonyára figyeli a szadista főporkolábot, Mocsáry főtörzsőrmestert. Ha felfedez bennünket, vége mindkettőnknek... A kulcs megint halkan fordult a zárban. Cingár megfogta a karom, a betlehemhez vezetett és el-elakadó hangon mondta, hogy hozzam rendbe. A sáros csévéket friss fonálruhába öltöztettem, a csévék horpadásait kisimítottam. Ismét ragyogott a betlehem! S ekkor 74
