Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
úgyszintén a bennük való kutatás engedélyezése is, ami által „netán a kényesebb családi vagy vagyoni érdekek is megvédhetők lesznek”, hiszen köztudomású, hogy a családok nagy része azért zárta el iratait a kutatók elől, mivel attól tartottak, hogy a bennük való kutatás - a bennük található kompromittáló adatok közzétételével - hátrányukra szolgál s ellenük használható fel, emellett azok levéltárba adásával az iratok tulajdonjogának a veszélyeztetettségétől is tartottak. A cikk írójának igaza lett. A kezdeményezés - sajnos - nem hozta meg a kívánt eredményeket, s így Somogy megye hallatlanul gazdag családi levéltárai - mérhetetlen kárára történetírásunknak - jórészt elpusztultak és veszendőbe mentek a második világháború eseményei következtében. Még nyilvántartásba vételüket sem végezték el levéltáraink, hatósági kezdeményezésre várva, holott sok értékes családi archívumról volt minden megye főlevéltárnokának tudomása. Az a néhány értékes levéltár (Thassy, Tevely, Bosnyák, Bereczk családoké stb.) is inkább magánkezdeményezésre került Somogy levéltárába, mint a cikk hatására. A családi levéltáraknak a megmentésére felülről is sok figyelmeztetés hangzott el a megyék főlevéltárosaihoz, jóllehet a felszabadulás első esztendejében az Országos Levéltár főigazgatója — a Pénzügyminisztérium megbízásából - jelentéstételre szólította fel a főlevéltárnokokat, hogy a levéltárakat ért károk kilenc kérdőpontból álló összeírásaihoz fűződő fontos államérdekekre való tekintettel tegyenek jelentést a levéltárak felé zúduló nagy mennyiségű iratok átvétele érdekében is. Ezt a jelentést Somogy - minden sürgetés ellenére - sem készítette el. De hiába érkezett a Dunántúli Tudományos Intézettől is megkeresés a megyékhez: 1946. június 19-én, amely a történeti szempontból értékes, s pusztulásnak induló magángyűjtemények, családi és irodalmi levéltárak, könyvtárak, oklevelek, s művelődéstörténeti szempontból értékes magánlevelezések stb. megmentésére s begyűjtésére hívta fel a figyelmet. A levéltárból ki nem mozduló főlevéltárnok e rendkívül nagy horderejű kérdésekkel - idős korára, sok munkájára és magányos voltára való tekintettel -, nem tudott foglalkozni. Akadtak azonban a közeli megyékben pozitív példák is. Az Országos Levéltár főigazgatója 1948. október 5-én felhívta a főlevéltárnokok figyelmét Hadnagy Albertnek, Tolna megye főlevéltárnokának hallatlanul értékes iratfelderítő munkásságára. A szekszárdi főlevéltárnok nem csak a községeket, hanem az egyes családokat is felszólította a történetileg értékes iratokra vonatkozó adatok bejelentésére. Fáradozását nagy siker koronázta, a kastélyokból és községi irattárakból nagy értékű középkori okleveleket, s Wesselényi, Kossuth, Liszt stb. leveleket mentett meg a pusztulástól. A családi levéltáraknak akkor, amikor a megye főlevéltárnokának választották e sorok íróját, már csak a kastélyok padlásán és egyéb gazdasági épületek félreeső helyein találtunk rá elpusztult töredékeire, amelyeket a porból és a piszokból tudtunk csak megmenteni a magyar művelődés nagy hasznára, és beszállítani a levéltárba. Ekkor kerültek levéltárunkba az alábbi családi archívumok: 1. a Biedermann-féle szentegáti uradalom iratai (1751-1933), 1 iratfolyóméter (ifm), 2. a Festetics hitbizomány gázlópusztai iratai (1827-1923), 0,20 ifm, 3. a piarista custodiatus mernyei jószágkormányzóságának iratai (1769-1950), 116 ifm, 4. a varászlói uradalom iratai (1639-1940), 2 ifm, 50
