Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)

Dokumentumok

szégyenletesen hiányos ismereteimet némikép gazdagíthatom. Kérlek, fogadd tőlem szerény törlesztésül ezt a könyvet, őszinte barátságom és szeretetem jeléül.

Minden jót kívánok Neked.

Baráti öleléssel: Károlyod”

A szülőföldhöz kötődő meseszép-éteri világ rajzolatai között a „Hazafelé” című alkotása látszik a legmeghittebbnek (1978), amelyen talán édesapja bandukol hazafelé a „lovak mennyországába tartozó lován keresztül”. A lovakról szóló vallomása a kötetben így hangzott az Út vége (1980) című rajza fölött:

„Kicsi gyerek lehettem, talán iskolába sem jártam még, amikor láttam egy töröttlábú ló kegyetlen elpusztítását. Nincs szó elmondani azt a döbbenetét, amelyet még ma is érzek visszatekintve majd ötven év távlatán át. Látom, amint kifordítják szegényt a jászoltól, ami néki illatos szénát már soha nem ád - ártatlan tekintetét mégegyszer végigfuttatja az ég mezején - aztán a vizes zsákdarab, amivel szemét letakarták már elveszi tőle a látható világot és megkezdődött örök éjszakája. Három lábon csuromvizes testével és kínjaival még tett egypár lépést végzete útján, amikor a fejsze fokának első ütése érte csillagos homlokát - Istenem és még hányszor -, amíg lebírta dönteni. Élettelenül is nyitott szeméből az ocsmány halál néz rám (vagy az ölni képes ember?) és iszonyat tölt el. Adj erőt fájdalmas emlékezés, hogy az ártatlanokat és jókat bántani - képtelen lehessek.” Egyedül (1980) című rajzán a kocsin ülő édesapjáról is vallott:

,A tejúton megy már a kocsi - a magad csinálta jó apám - szegénységünk kincseivel megrakott fényes göncölszekér - engemet tájékozódni segítő égi tünemény. - Ballagok utánad."

A szülőföldről pedig az alábbi vallomást égette betűkbe:

„Megyünk Édessel Kúrádra. Vezet bennünket a kedves gyalogút. A határban már cifrázza, simogatja lábunkat a vetés. Integet a sok virág, osztogatva száz meg száz színét és illatát. Kapaszkodunk a Melegdombra. Telekinél elérjük; egy kis patak keresztezi utunkat. Hátán átsegít egy kidőlt fűzfa. Szalad az út, szalad, várja az erdő. Susogva hajolnak fölénk a fák, a tisztáson szarvasok legelnek. Hirtelen nagy dörrenéssel beborul az ég, elhallgatnak a madarak. Valahonnan égett hús szagát hozza a szél. A szőlőhegyen járunk már, előttünk a völgyben nyújtózkodik a nagy falu, s a felhők közül kiragyog egy vigasztaló napsugár. A harangszó elénk jön, elkísér a házig. „Itt vannak a Rozikáék” - mondja Bözsi néném. Ölel bennünket a szeretet - s fojtogat a sírás”.

Szülőföldje a szép karádi határtól a balatonszemesi vizekig terjedt. Holttestét a Farkasréti temetőben temették el Budapesten.

B)

Szemes nagy halottja: Latinovits Zoltán (1931-1976)

Balatonszemes temetőjében nyugszik Latinovits Zoltán, a kiváló színművész, aki 1976. június 4-én, 45 éves korában eldobta magától az életet a balatonszemesi síneken. így kerültek - ilyen tragikus halállal a síneken - közelségbe egymáshoz Szárszó és Szemes tragikus nagyjai, József Attila és Latinovits Zoltán. Azóta a balatonszemesi temető zarándokhely. Halála évfordulóján, minden évben megemlékezést tartanak sírjánál, amelyen derékba tört életútját kifejező, álló- és fekvő bazaltoszlop áll puritánságára emlékeztető kovácsoltvas kereszttel.

181