Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
is, tanítványaiknak is Kaposváron s nemcsak Kaposváron, sose legyen rosszabb dolguk, mint e sorok írójának, akár a tanári pályán, akár az iskolapadban.” Forrás: Gyergyai Albert: Források. In: Vallomások Somogyról, Kaposvár, 1970. 13-20. oldal. 74. 1982. Bernáth Aurél (1895. Marcali - 1982. Budapest) A nagynevű festőművész „így éltünk Pannóniában” című életrajzi munkájából két részletet emeltünk olvasókönyvünk hasábjaira: I. „Egy régi fényképet nézegetve. Marcali e történet idejében még falu volt, de járási székhely lévén, a megfelelő hivatalok rangosították. Volt elemi iskolája, „gyorssajtó”-ja (nyomdája), hetilapja, járásbírósága, főszolgabírája, katolikus és zsidó temploma és még grófja is: Széchenyi Pál, ha jól emlékszem. Kastélyának homlokzatán szép jelmondatként ez állt: »Ha Isten velünk, ki ellenünk?« Az épület jelenleg járási kórház. A falu rangosodását különösen utcája mutatta, ahol a lassanként letelepedő orvosok, ügyvédek és hivatalnok-családok építkeztek. E házak, a falusiaktól eltérően, cseréptete- jűek voltak és stílusukban nem mutattak már népművészeti elemeket. Kisebb-nagyobb lomhán művelt kert is volt mindegyik ház hátterében. A mi házunk a Kossuth Lajos utcában állt, egészen közel a falu végéhez. Ez az utca egy kisebb jelentőségű országútnak a szakasza volt, mely Boronka és Lengyeltóti felé vitt. Szépségét az a két jegenyesor adta, mely oldalait szegélyezte, s egész Boronkáig mint suhintás vágta ketté az eget. A két jegenyesor azóta is úgy él emlékemben, mint a föld sóhajtása az ég felé, s úgy hozzá is tartozik Marcalihoz, mint szerszámhoz a nyele. Ha valaha szépségre fogékony voltam, először e jegenyékre gondolok, mint nevelőre. Hogy a földről útnak kell lennie fölfelé, s hogy a földit röpíteni kell, ha emlékezetesebbé akarjuk tenni, ahhoz ez a két jegenyesor adta első ízben a hangtalan leckét. Ez a zöld, gótikus katedrális, melyre az ég kékje borult tetőnek, szárnyalni engedte, sőt biztatta fölfelé a képzeletet, mely megszületett csodás oldalfalai között. A fák oly sűrűn sorakoztak, hogy ha az ember az országút közepére került, soruk, egy-egy oldalkilátást nyitó fa-köznyi rés után, tömör zöld fallá változott, mely tele volt zsizsergéssel, hol a széltől oly sajátosan billegő levelek zajától, hol verébcsiripeléstől. A jegenye a verebek igazi otthona. Magasan fészkelhetnek rajta, és háborítatlanul, mert a fának nincs hasznos gyümölcse. S mivel izgágák és tömegben szeretnek élni, kedvükre alakíthatják a maguk zsibongó tőzsdei légkörét. Elevenségük még akkor is érezhető, ha röpülni egyet sem látunk közülük. Mintha pezsgő bizseregne a zöld katedrális mögött. A jegenyesor első fáját valamikor derékba törte egy nagy szélvihar. Tetején gólyapár ütött tanyát. így a csodás zöld templomban az ő szárnyalásuk is áhítatot keltett, amint a boronkai patakról jöttükben esetleg ezen a hosszú templomhajón át tartottak hazafelé. Fehér ruhájuk élesen elvált a fák zöldjétől, és méltóságteljes szárnycsapásaik mintha a szívnek valami öröklött, égő sebét hűsítgették volna. És az őrséget is ők adták az országút indulásánál. Hosszú csőrük, magas lábuk a fegyelem és szigor jelképének tűnt fel, és némaságuk még fokozta ezt a látszatot. Sokáig tudtak állni 134
