Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
század elején a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatában, Kereszty István elég kezdetleges lejegyzésében látott napvilágot. Ebből akkor két népdalt férfikarra fel is dolgoztam, egyszerű letétben, 1928 körül lehetett. Római ösztöndíjas éveim, külföldi útjaim művészi élményei és benyomásai olyan súllyal nehezedtek rám, hogy az eddig csak kótából ismert magyar népdalanyag elhalványodott emlékeimben. Aztán egyszer egy földközi-tengeri hajóúton egy spanyol kisvárosban először hallottam „flamenco” éneket. A város végén, céllövöldék, körhinták, mutatványos sátrak szomszédságában, egy kis bódéban, matrózok, sálakba-kendőkbe burkolózott parasztok és munkások között sűrű dohányfüstben ültünk türelemmel, várva, míg elkezdődik az előadás. Néhány kevésbé érdekes tánc és énekszám után kijön egy 8-10 éves fiú - ma is élénken emlékszem rá - és gitárkísérettel énekelni kezd, furcsa, szorított, éles, de tiszta torokhangon. Sok érzéssel kanyargatja a hajlításokat, egészen belevörösö- dik. Minden sor után, a gitár közjátékában lelkes „olé, olé” kiáltások vegyülnek, a végén hatalmas taps. Sok spanyol és spanyolos zenét ismertem eddig, Albeniz, Granados, Falla műveit, Bizet, Debussy, Ravel darabjait, de itt találtam rá azokra a gyökerekre, ahonnan minden műzene kihajtott. Ott és akkor gondoltam arra, hogy a mi népdalaink bármily pontos lejegyzése sem pótolhatja az élő előadás hitelességét. Utamról hazajövet kellemes meglepetés várt: megkaptam a Ferenc József művészeti díjat. Ez lehetővé tette, hogy már az úton elhatározott tervemet azonnal valóra váltsam: megkeresem az élő népdalt. Nem az idegent, az exotikumot; a mienket, az enyémet, a magyart. S nemcsak a népdal érdekelt, az is, hogy miként élnek azok, akik ezeket a dalokat költötték, megőrizték és éneklik. Akkortájt jött divatba a „falukutatás”, ám ez több volt divatnál, valamiféle felelősségérzet ébredezett bennünk, fiatal művészekben és írókban. Két évre ezután jelent meg a „Puszták népe” és a „Viharsarok”, négy' évre rá a „Szántód Partjainál”, Arany Sándor barátom, maga is somogyi, segítségemre volt avval, hogy írt unokatestvérének, aki akkor Szabáson tanítóskodott, szerezzen szállást és egyengesse utamat. Szerettem volna I.ajtha Lászlótól, a Néprajzi Múzeumból fonográfot kérni - akkor ez volt az egyetlen módja az előadás rögzítésének -, sajnos éppen Párizsban volt, meg kellett elégednem a hallás utáni lejegyzéssel. 1934 márciusának közepén érkeztem a kutasi állomásra, házigazdám, Lőczi János szekérrel várt, onnan 5 kilométer a poros, rázós úton Szabás, ám a táj szépsége bőven kárpótolt a hosszú út fáradalmaiért. Se villany, se vasútállomás: néprajzilag feltehetően „romlatlan” terület. Első benyomásom mégis az volt, hogy tévedtem: népszínműdallamok, magy'ar nóták és régi slágerek buggyantak ki a falusiakból. Aztán valahogyan mégis rájöttek arra, hogy' én mit is keresek és egy hét alatt vagy 40 dallamot jegyeztem le, ezek között akadt régi, néhányra ráismertem a Bartók-könyvből, a többit, úgy gondoltam, bizonyára benne találom a ki nem adott gyűjtésekben; tehát sok tudományos értéke nem lesz kirándulásomnak. A magam részére azonban mégiscsak avval a felmérhetetlen haszonnal járt, hogy élő előadásban, az eredeti környezetben hallhattam a részben már ismert dallamokat. Ezt az élményt a legpontosabb lejegyzés sem pótolhatja: az ősi dallamokkal együtt megszólaló csodálatos magyar nyelv ellenpontja, a szó és a dallam dialektikája, amely logikával nem mindig követhetően, hol kimondottan prozódia-ellenes, hol pedig mintapéldája a tökéletes magyar prozódiának, temperált hangrendszerünktől idegen hangok, az ékítések gazdagsága és sok más leírhatatlan jellegzetesség. Eszembe jutott a spanyol énekes fiú: lám akkora kerülővel jutottam el a magam zenei anyanyelvéhez. Dehát, Eötvös József is felnőtt korában tanult meg magyarul - vigasztaltam magam. Azután a nem zenei élmények: egy emlékezetes Sándor-nap, cigánnyal, aki mintha egy más zenei bolygóról pottyant volna ide, annyira mást muzsikált, mint amit én kapartam ki végül az énekeseimből. 90 személyes lakodalom, rengeteg, már akkor kiveszőben lévő érdekes régi szokással, köszöntőkkel, tánccal, tömérdek enni- és még több innivalóval. Én egy órakor hazajöttem, a mulatság napokig folytatódott. Aki nem ment vissza, szégyenszemre megláncolva, cigányzenével cipelték a falun keresztül... Azután: kirándulás Korpádra, Lábodra: újabb dallamok, majd ökrösszekéren, sűrű porfelhőben a 118
