Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
részére, mert az emeletre már nem lehetett felmenni. Sorba kellett állni, hogy az ember oda bejusson. A sok babtól és nem megfelelő koszttól az embereknek hasmenésük volt és elképzelhető, milyen kínokat kellett kiállni ott a sorbanálláskor. Nagyszerűen tartotta magát Márkus Emília, akinek volt még kedve francia költeményeket nekem szavalni. Szerencsére lejöttünk dec. 31-én az óvóhelyre, mert azon éjjel, a mi volt szobánk is kapott egy ágyúlövést és az otthagyott holmijainkat nem láttuk többé viszont. Elfeledtem megemlíteni, szilveszter este a földszinti étteremben akartunk vacsorázni Annese konzulékkal. A nagy ebédlőben már nem lehetett, mert az ablakokat benyomta az ágyúlövések okozta légnyomás. Tehát a folyosón terítettek és étkezés közben egy bomba csapott be a nagy hallba, óriási porfelhőt okozva. Szerencsére senki sem sebesült meg, de mindenki menekült. Aztán már nem mertünk kimozdulni az óvóhelyről és rettegések, nélkülözések között teltek a napok. Szerencsére vizünk volt elég, az volt bőven a Gellért szálloda alatt, mert más óvóhelyeken még azt is nélkülözték. így rendesen mosakodhattunk kis óvóhelyi sarkunkat elfüggönyözve és nem jutottunk olyan balsorsba, hogy megtetvesedjünk, mint többen az óvóhely lakosai közül. Én hordtam szaporán a veder vizeket az óvóhelyünkön használatunkra. A Gellért szálloda épületében a belövésektől többször tűz is támadt, de szerencsére víz bőven lévén, mindig sikerült eloltani. Az óvóhelyen azonban semmi sérülés, a falakon repedés nem támadt, ennyire biztonságos volt az óvóhely. Már addig, amíg feljártunk a szobánkba, ellepték a német katonák az összes folyosókat. A közeli frontról jöttek be egyes szakaszok magukat kipihenni. A matracokat, díványokat kihozták a széles folyosókra, az elegáns szalonokat is ellepték és ott a fotelekben aludtak. Már kaszárnya volt az egész szálloda. A földszint alatti részbe is lejöttek. A villanyvilágítás utóbb már nem működött, úgyhogy mindenütt csak kis mécsesek vagy legjobb esetben petróleum lámpák világítottak. A hosszú sötét folyosón, mikor végigmentünk az egy csésze kávénkért vagy egy tál ételünkért, leöntötték ruháinkat az összeütköző emberek. így éltünk ott 6 hétig még. Pestet már január közepén felszabadították az oroszok, de mireánk budaiakra, csak 2-3 héttel később, február közepén került a sor, mert a Gellérthegy tetejéről és a Várból jó kilövésük volt a németeknek és sokáig tarthatták magukat. A félemeletről irigykedve néztük, ha lövések nem hallatszottak, hogy Pesten már közlekedik a nép, járnak-kelnek az utcákon, Budán azonban folyt még a harc és mi az óvóhelyre voltunk szorítva. Tartottunk attól is, hogy ilyen sok német katona a Gellértbe menekülve reánk is bajt fog hozni. Utóbb áthúzódtak a Műegyetem szomszédos épületeibe, úgy tudom még istállót is rendeztek ott be. Végül azonban mind a várba vonultak, ott a föld alatti utakon még sokáig tarthatták magukat, míg az oroszok onnan is kirohanásra nem szorították őket. Az Olasz fasor, a Bécsi út felé akartak visszavonulni a németek, de óriási veszteségeket szenvedtek és napok múlva is ott feküdtek a hulláik. Végre február 13-án nagy lármát hallottunk óvóhelyünk előtt, az oroszok érkeztek meg végre. Nekünk odaszorult lakóknak nem történt bántódásunk, de az elbújt németeket mind felkutatták és természetesen elvitték. Végre február 17-én bejelentették, hogy mindenki távozhatik. Mi zavarban voltunk, mert feleségemnek a rajta volt cipője annyira el volt kopva, hogy a nagy hóolvadásban, sárban nem mehetett ki az utcára. Nekem volt még egy sárcipőm, tehát útrakeltem és felkerestem Havasékat, akiknek lakása a Bartók Béla körúton túl volt és kértem feleségem részére egy pár használt cipőt. A kedves belga felesége segített rajtunk, tudott adni egy pár cipőt, amelyben aztán másnap feleségem el tudta hagyni az óvóhelyet. Óriási közlekedés indult meg az utcákon a nagy sárban. Egyik tank a másikat követte katonákkal tele. El voltunk határozva a pensióba visszatérni, ahonnét elvittek a nyilasok bennünket, talán még megvannak koffereink, irataink, ruháink. A velünk volt egyetlen koffert sem tudtuk azonban magunkkal cipelni, oly legyengültek voltunk. Én 16 kilót fogytam az óvóhelyen 6 hét alatt. De elénk került egy munkásember ott a Gellért előtt és az vállalkozott 100 pengőért elvinni azt a Logodi utcába Fórisékhoz, ahol megpihenni szándékoztunk, men egyhuzamban nem tudtuk volna megtenni az utat a Szilágyi Erzsébet fasorba. Az utcák emberi és állati hulladékkal 10
