Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)

Dokumentumok

helyett porosodó, inkább deklamáló, mint alkotó festőt láttam. Nemcsak nekem volt ilyen érzésem: az egyik volt Vaszary-növendék mondta el nekem, hogy szinte sírvafakadt a kiállítás láttán. Ám mindketten arra a meggyőződésre jutottunk, hogy nem Vaszary kopott meg, hanem a rendezés volt lélektelen: elsikkadtak benne Vaszary viharos erejű látomásai. Sokat töprengtem, miként tudnék Önöknek ma este többet nyújtani Vaszaryjánosról, mint amit a róla megjelent könyvekben olvashatnak, vagy képeinek nézése közben kiművelt szemmel megérezhetnek. Az volt az érzésem, hogy ebben csak egyetlen ember segíthetne: önmaga. Alkalmat kell adnom számára, hogy ő beszéljen magáról. Számolha- tatlan újságcikkét vettem elő: tele vannak szenvedélyes vitákkal. Csillogó érveléssel rohamozza a múltat - és e cikkek java része ma sem avult még. Hallgassuk meg őt, mint tanárt is, mit tanított, mire figyelt s mit hanyagolt el, hogyan gyújtotta lángra növendékeinek képzeletét, képalkotó képességét. Igen, valahogyan így lesz jó ez a ma esti együttlét. Közlök majd néhány „jegyzőkönyvet” is Önökkel, amelyeket a mester egykori növendékeitől vettem fel, vallatván őket Vaszary tanításáról. Eszerint ma este 3 tételben hallják Vaszarv-emlékezésemet. E bevezetés után következik az első (I.), amelynek címe „Változatok egy témára”, ebben vall Vaszary arról, hogy mit tartott szépnek az életben és a művészetben, s itt ismerjük meg őt tanítványai emlékezetében is. AII. tétel címe: „Festett világ” s tartama alatt tíz kiválasztott Vaszary-képről hallanak egyet s mást, és végül a 111. tétel a „Búcsúszó” címet kapta, egyrészt azért, mert kortársai emlékeznek az elhunyt mesterről, másrészt pedig azért, mert megkíséreltük őt a századforduló európai művészetébe illeszteni. Gondolom, hogy egy nagy mesterhez úgy illik, hogy a róla mondottak is tiszta formát kapjanak.

Forrás:

László Gyula: „Vaszary János emlékezete”, Somogyi Almanach 9. sz., szerk.: Kanyar József, Kaposvár, 1967.

63.

Fekete Istv án

(1900. Gölle-1970. Budapest)

A széptollú regényírótól, a hazai ifjúsági irodalom egyik legnagyobb mesterétől egy antológia „Visszapillantás” címmel kért vallomást a szülőföldjéről:

„Amikor a megtisztelő felkérést megkaptam, hogy írjak szülőföldem 1945. és 1970. évek közé eső fejlődéséről, első érzésem a lelkesedés volt, mint mindig, ha Somogyra és Göllére gondolok, ahol a XX. századdal egyidőben születtem. A második gondolatom pedig a vág\' volt, a huszonöt esztendő krónikájában leírni: hogyan lehet és kell embertársainkat szabaddá, megelégedetté, egyszóval valóban Emberré tenni.

Nem kellett messze mennem a témáért.

Csak a szemem hunytam le és máris a göllei iskola tantermében ültem elkeseredetten és éhesen, mert a Mester - akiben Apámat tisztelhettem - kétórai fogsággal büntetett, ami nem is lett volna baj, ha az ebédidő is nem esett volna bele. Rettenetes éhes voltam, s majd a szemem ugrott ki, amikor Káról}’ Ferkóra néztem, aki mellettem „ebédelt". Az ebéd eg}’ darab kukorica kenyér volt, amihez Ferkó eg}’ krajcárért kis darab, fehér süvegcukrot vásárolt Puska bácsi vegyeskereskedésében s most ezt a cukrot vakargatta bicskájával a nem nagy karéj kukoricakenyérre.

Miután végzett az ebéddel, nagyot ivott a kályhalyukban elhelyezett kannából, amely 120 gyerek ivóvizét is jelentette és tavasztájon szépen közvetítette a vörhenyt és a diftériát. Ferkó uradalmi cselédgyerek volt, nyolc testvérrel, akiknek azonban csak négy pár cipőjük volt s ez volt az oka, hogy a Károly gyerekekből télen felváltva csak négy jöhetett iskolába.

Él-e még vajon, Ferkó?

107