Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 2. (Kaposvár, 1993)
Dokumentumok
címmel adja közre a Somogyi Almanach 9. számában, a nagy festő születése centenáriumának esztendejében. A méltató bevezetés a nagy festőről az alábbiakat tartalmazta: „Naplemente előtt, az „ódonnan aranyló” emlékek korában, egyre inkább erősödik a köszönet azok felé, akik a fiatalság idején szemünket s elménket Aphrodité és Athéné világa felé nyitogatták. így bennem is erős vágyódás támad, hogy egykori Mestereimnek epitáfiumot állítsak, képességemhez - s nem az övékhez mérten - méltót. Szőnyiről, Rudnavról, Csókról és Lvka Károlyról szeretnék írni. mert Rippl-Rónairól megírtam már ami illett. Várom az alkalmat, hogy meglehessem, de íme Takáts Gyulának baráti kérése most arrafelé terelt, hogy emlékezzem egy - száz esztendeje született nagy Mesterről, akitől közvetlenül nem tanultam ugyan, de közvetve ő terelt területekre, amelyek szépségei között boldogan kóboroltam 20-30 évet. Somogy szülötte volt s bog)’ a hazai táj több volt néki, mint puszta anyakönyvi adat, azt szépen megmutatja Rippl-Rónairól való megemlékezése. Akár magáról is írhatta volna: ,A Kapós berkei, Somogy lankás. ligetes tája az ő igazi hazája. Ott született, ahol a zamatos ősi magyar szó ma is úgy zeng, mint a tárogató; ott született, ahol a táltosok legtovább áldoztak a hun és avar oltárokon. Ez az ősi magyarföld, mely örökségképpen legerősebb támasza i olt géniuszának, visszahívta i 'ilágjártából szülőhazájába — és Párizs és Európa neki is, mint Adynak, csak rengetege volt — mert ebbeti az embersűrűben talált igazán önmagára és magyarságára. Ő is a magyar vidék földszagú televényéből szívta magába az erőt, kivirágzást, melyet pazar bőséggel, fukarság nélkül hintett mindenkire... Somogy eg)’ színpompás virágot termett, mely átplántálta a nemzet szívébe Nyugat új művészi szépségeit... ” Vaszaryjános! A 20-as évek végén, a 30-asok elején, mi főiskolások benne láttuk a modern szellemnek, a gépkorszak művészetének vezérét. Erős egyéniségének hatására élesen kettéoszlott a fiatalok hada, a jövőt-igenlőkre s a múltat-siratókra. Természetesen ez nem ment ilyen egyszerűen s egyszerre. A két magatartást két nagy festő képviselte akitor a Főiskolán: a szenvedélyes, sírván-vigadó múlt nagy festőpoétája Rudnay Gyula volt. Sötéten kavargó látomásaiból mint megváltás csillant fel a szikrázó fény. A gépkorszak formai és téri világának, a paletta tisztán viruló színeinek prófétája pedig Vaszaryjános volt. Mindkettőjükben a magyar férfiideál testesült meg: Rudnay magas, keszeg teste mindig kissé előkelő feszességben jelent meg, szemívének mély árkádja alól jóság tekintett reánk; Vaszary bálványszerű alakját, mintha tölgyfából bárdolta volna valamely isteni szobrász, megtartván az egymásba ékelődő síkok erejét, szemének fekete bogarát majdnem elfedte ferde metszésű szemhéja. Nem megjelenésük önkénytelen tiszteletet parancsoló nagyszerűségében volt különbség, ebben egyek voltak, hanem magatartásukban, tanításukban, festői világukban. Rudnay szomorú sötétjeivel szemben Vaszary képei - akkor - fényben fürödtek. Rudnay lefojtott színskálájával szemben, Vaszarynál a paletta káprázatos színjátékában gyönyörködtünk. Ha a művészetről volt szó, arról, hogy mitől jó egy kép, Rudnay komolyan a szívére mutatott, Vaszary pedig szenvedélyesen beszélt arról, hogy a kép nem irodalom, s nem az elmondható tartalom teszi jóvá, hanem a szín-, forma- és térproblémák megoldása. Rudnay a kép halálának tartotta a problémát, Vaszary a kép lelkének. Rudnay az impresszionizmussal meginduló francia modernséget tévútnak vallotta, sokszor mondta: „itt tévednek a franciák”. Vaszary pedig hitvallást tett amellett, hogy nemzeti festészetünk bábái a franciák kell hogy legyenek. Hallgassuk meg erről előbb Petrovics Eleknek emlékező szavait, majd pedig Vaszaryt magát. Petrovics így emlékszik a nagy halottra. „Minden művészi fellépése önérzetes tanúságtétel volt a szürkeségtől és laposságtól irtózó, korszerű művészet mellett, minden megszólalása tiltakozás azok ellen, akik ahelyett, hogy a közönséget igyekeznének felemelni a művészet magaslatára, a művészetet akarják leszállítani a tömeg színvonalára...” .Azt írják rólam - mondta Kárpáti Aurélnak Vaszaryjános -, hogy én lebecsülöm a magyar kultúrát, a nyugati kultúra javára. Ez a legnagyobb rosszhiszeműség. Igenis, állítom, hogy 103
