Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról 1. (Kaposvár, 1967)

VII. Somogy vármegye a kapitalizmus korában (1850-1944) - A) Az abszolutizmus korszaka (1849-1866)

kitartásra buzdította őket, mert nemsokára megjön Kossuth és Garibaldi. Azt is mondotta, hogy Vas, Sopron és Zala megyének már sok községében tartott hasonló beszédet. Az érdekelt csendőrparane jnokságokhoz értesítés ment ennek az emisszáriusnak a kézrekerítése végett, ő a maga részéről a marcali, a nagybajomi és nagyatádi katonai állomásparancsnokságokat értesítette.«

Források:

OL. Német nyelvű másolat. — Htt. ein. 1861. IV. H. 10489.

Közli:

Sashegyi Oszkár: Munkások és parasztok mozgalmai Magyarországon 1849—1867. Bp. 1959.

151.

1864.

Az elpusztult somogyi betyárcsárdák

Mérey Károly somogyi főispán (őfelsége arany kulcsos híve, a pápai Szent Gergely-rend középkeresztes vitéze) 1864. március 19-én rendelte el főszolgabíróinak, hogy a betyártrerjtő drávaí füzesekben, a berki nádasokban, a zselid tölgyesekben, s a kanász királyok ihárosi rengetegében — amelyekben akkortájt még nappal is baglyok repkedtek — meghúzódó csárdákat, a »közbátorság tekintetéből elpusztítandó vagy bezárandó« szegénylegény és futóbetyár tanyákat 14 nap alatt írják össze, és felettük a bezárás, vagy az elpusztítás halálos ítéletét mielőbb mondják ki.

A főispáni javaslat joggal hivatkozhatott a vármegye korábbi fel- terjesztésére, amelyek közül az első a XVÍII. század végén (1792. márciusában), a következők pedig az 1810. és 1813. évi megyei nagygyűlések szigorú, de végre nem hajtott rendeletéivel mondották ki az utolsó szót 150 somogyi betyárcsárda felett. Bár a kemény hangú végzés az »ilyforma csárdák simpliciter demoli áltatását«, azaz puszta lerombolását írta elő, mégsincs tudomásunk arról, hogy a csárdák közül csak egy is elpusztult volna, jóllehet a számuk ettől az időtől kezdve erősen fogyni kezdett. Mire a szabadságharc leveretése után 1852. decemberében, majd 1863-ban és 64-ben újra a helytartótanács elé került a megyebeli csárdák ügye, már csak 48-cal találkozunk közülük, az 1813-as csárda »létszám« alig egyhar- madával.

Leginkább a szigetvári járás drávamenti erdőségeiben levő — szokatlanul nagy számú — csárdák és kisebb-nagyobb pusztai zugkorcsmák elpusztítását sürgette a főispán, amelyek jó rejtekhelyét, megbízható menedéket jelentettek a csaplárosokkal többnyire együtt cimboráié betyároknak, s igen sokszor a vétkes csavargók, az útonállók, a kapcabetyárok és azok orgazdái számára is.

A korabeli főbírói jelentések mind úgy tartották számon e csárdákat. mint a »kujtorgók tanyáját«, a »dombérozó fajtalankodók menhe- lyét«, a betyárok és pásztorok »tivomyázó helyét«, a »kujtorgó csavargók«, a »gyülevész pásztorok«, cselédek és orgazdák tanyáját, vagy még ennél is rosszabbaknak: a cselédek demoralizálására szolgáló büntanyáknak,

25«