Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
VI. A munkásság és a tisztviselők életkörülményei a kaposvári cukorgyárban és a béruradalomban
Mindenekelőtt feltűnő, hogy a cselédek létszáma, az ideiglenesen alkalmazott munkásokéhoz viszonyítva rendkívül alacsony volt. Nyilvánvalóan ez a mezőgazdasági nagyüzem sajátos termelési mechanizmusából, belső struktúrájából következett. A munkavégzés mennyiségét és minőségét illetően nem kívánjuk rangsorolni a különböző munkásrétegeket, de megjegyezzük, hogy a munka dandárját nem a cselédekkel végeztették, hanem a summásokkal és a napszámos munkásokkal, igaz, hogy jobban meg is kellett őket fizetniük. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a cselédek munkája másodlagos szerepet játszott volna, hiszen sokéves tapasztalataikat értékesíteni lehetett, a jövedelmező állattenyésztésben pedig az ő munkájuk volt a leggazdaságosabb, de a földek „karbantartását” is ők végezték. A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogy a gazdasági világválság a különböző rétegeket miként érintette. A konvenciós cselédek foglalkoztatása szinte mindenütt csökkenő tendenciát mutatott, noha kétségkívül igaz, hogy kerületenként annak üteme eltérő volt. A létszámcsökkenés az aszaló—répási, a toponár—sántosi kerületekben mérsékeltebb volt, de a galambosi és a kaposfüredi kerületekben sem volt számottevő. A bcgáti, a somodori, de legfőképp a nyíresi kerületben tapasztalhatjuk a legnagyobb visszaesést. A kritikus időpont kezdete mindenütt az 1930—1931-es évek voltak, ettől kezdődően a csökkenés még inkább felgyorsult, a nyíresi kerületben pl. a cselédeknek több mint a felét elbocsátották. Ahol lehetett, a „parancsolok” létszámát is redukálták, mivel ők a kevésbé produktív feladatokat látták el. A szegődményes iparosokat érintette legkevésbé a válság, mivel olyan kevesen voltak, hogy közülük már nem igen lehetett kockázat nélkül senkit sem elbocsátani. Ezekben az években drámai jelenetek színterei voltak az uradalmak, szenvedő szereplői pedig az elbocsátott cselédek, akikről a kormány egyik szócsöve — Veszprém megye főispánja — az alábbiakat írta: „összes ingóságaikat ökrös, vagy lófogatú szekerekre felcsomagolva, behavazott és helyenként járhatatlan országutakon tíz, tizenöt fokos csikorgó hidegben, minden meleg ruha nélkül, valósággal csak rongyokba burkoltan, sokszor huszonöt-harminc kilométernyi távolságra indultak útra azok a szerencsétlen mezőgazdasági cselédek, akiknek költözkö- dési idejük a naptári évfordulóra esik. Még abban a jobbik esetben is, amikor aznap célhoz érnek, egy berendezetlen, átfagyott, üres lakás várja.”622 Csakhogy most nem volt hova menniük, mivel a puszta eltaszította, a város pedig nem tudta befogadni őket. A summásoknál a kritikus év 1932-ben volt, a mélypont pedig egy évvel később, azt követően a növekedés tendenciája érvényesült mindenütt, a nyíresi kerülettől eltekintve, ahol a nagyarányú visszaesés a cukorrépa-termesztés felszámolásával függött össze. A béruradalomban a cukorrépa területét 1928-tól fokozatosan csökkentették, ezzel párhuzamosan természetesen egyre kevesebb „import” munkásra volt szükség. A létszámcsökkenés ütemére jellemző, hogy 1932-ben az 1926. évi létszámhoz viszonyítva a hat hónapra szerződtetett summásoknál 76,14%-os, a két hónapra szerződtetett summásoknál pedig 23,44%-os csökkenés mutatkozott. Az aratómunkások létszáma majdnem statikus képet mutat, amit elsősorban azzal magyarázhatunk, hogy az egy-két hónapos intervallumé aratási-cséplési munkálatoknál nem lehetett a munkaerőt csökkenteni. Az „elveszett” cseléd és summás munkásokat napszámos munkásokkal pótolták — az 1931-es évtől eltekintve — létszámuk fokozatosan növekedett. 349
