Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
VI. A munkásság és a tisztviselők életkörülményei a kaposvári cukorgyárban és a béruradalomban
szerepük is alapvetően különbözött egymástól. A gazdasági kerületek szakmai irányításáért az intézők, illetőleg a hozzájuk beosztott segédtisztek voltak a felelősek. E funkció betöltésének alapvető feltétele volt az agrármérnöki végzettség. Az intézői állás - a két világháború között - a sikerszakmák közé számított, sokan vonzódtak e pályára, mivel e réteg életszínvonala meglehetősen stabil és viszonylag magasszintű is volt. A béruradalomban az intézők lakásigényeit ki tudták elégíteni. Kaposfüreden 6 szobás tisztilak, 3 szobás segédtisztilak, Répáson 4 szobás tisztilak, Galamboson 5 szobás tisztilak, egyszobás segédtisztilak. Nyíresen egy háromszobás szeszgyárvezetői lakás, a toponári gazdasági kerülethez tartozó Dénesmajorban 8 szobás tisztilak, Fészerlakon 5 szobás tisztilak, Sántoson 3 szobás tisztilak, Felsőbogáton 8 szobás tisztilak, Alsóbogáton pedig 4 szobás írnoki lakás állt a rendelkezésükre.615 Mivel a béruradalom országosan is a legkorszerűbb tőkés mezőgazdasági nagyüzemek közé tartozott, joggal tehetjük fel a kérdést, hogy az intézői és a segédtiszti kar milyen szakmai felkészültséggel rendelkezett? Az elért gazdasági eredmények alapján feltételezhetnénk, hogy elméletileg képzett és kiváló gyakorlati tapasztalatokkal rendelkező intézői és segédtiszti gárda irányította a béruradalmat. Ez azonban korántsem volt így — ami számunkra meglepő -, a rendelkezésünkre álló személyi minősítések alapján egészen más kép rajzolódik ki előttünk. A szokatlanul kritikus és őszinte hangvételű minősítéseket Eszenyi József 1931-ben írta, amikor az igazgatóságnak azzal is szembe kellett néznie, hogy rendelkezik-e azzal a szellemi tőkével, amely a válságból való kivezető út egyik alapvető feltétele lehet. Számunkra azért is érdekesek ezek a minősítések, mivel ebből következtethetünk a magyar mezőgazdaság irányítását végző intézői és segédtiszti réteg szakmai képzettségére is, amely feltehetően még ennél is rosszabb lehetett.016 Eszenyi minősítéséből megismerhetjük az intézők elméleti felkészültségét, valamint gyakorlati tudását is. Az önművelés egyik leghatékonyabb formájának a hazai és a külföldi - főleg német — szakirodalom ismeretét tartotta. A jellemzésekből azonban kitűnt, hogy az intézők többsége az agrotechnika és agrokémia gyors ütemű fejlődését nem tudta követni, de a hazai viszonyokból adódóan erre belső igényük sem volt. Pedig, ha a szaktudomány permanens tanulmányozása egybeesik a jó gyakorlati érzékkel, az esetben - kimutathatóan - a termelés is hatékonyabbá válik. Erre Eszenyi is felhívta a figyelmet, a galambosi kerület kiváló terméseredményeit nemcsak a nagyobb trágyatermelésnek tulajdonította, hanem Franta György intéző szakmai felkészültségének, aki munkája mellett még arra is tudott időt fordítani, hogy a mezőgazdaság újabb eredményeit a magyar és a német szakirodalomból megismerje. Az intézők szakmai és morális felkészültségük alapján a velük szemben támasztott követelményeknek azonban még eleget tudtak tenni. A segédtiszti állományról ezt már korántsem lehetett elmondani, gyenge felkészültségük sok emberi fogyatékossággal párosult, irányításra és példamutatásra többségük alkalmatlan volt. Ez a nemzedék az első világháború alatt, majd az azt követő években végezte iskolai tanulmányait, amikor hiányos képzést kapott. Az ideológiai válság, a gazdasági krízisek által permanensen jelenlevő bizonytalanság sem volt jellemformáló erő náluk. Az „albérletbe adás” előtt az 1920-as években, amikor még 15 gazdasági kerület volt, a béruradalomban 1 jószágigazgatót, 12 kerületi intézőt és 10 segéd344
