Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)

I. A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára az I. világháború előtti évtizedekben

szemben — elvileg — legalábbis kezdetben egységes álláspontot kívánt képviselni. A gyakorlat azonban azt bizonyította, hogy azok a nagytermelők, elsősorban a nagyobb uradalmak tulajdonosai és bérlői, akik felismerték az egyezkedés lehetőségét - nem egy esetben kihasználva a cukorgyár szorult helyzetét — valamint azt a tényt, hogy nemcsak a termelő függ a gyártól, hanem a függőség fordítva is érvényes, előnyösebb szerződéseket tudtak maguknak biztosítani. A gyár pozíciója általánosságban mégis csak előnyösebb volt, így a termelők kiszolgáltatottsága sokkal inkább érvényesült.

Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a cukorgyár igazgatóságát nem csupán a személyi érdekek motiválták - a fentiekben is látható - az egyoldalúan előnyös szerződéseknél. A monarchián belül a hátrányosabb körülmények között levő magyar cukorgyárak csak az esetben tudtak hosszabb távon is eredményesen működni, ha a kockázat jelentős részét a termelőkre hárították. Ugyanakkor figyelmet érdemel az ipari és a mezőgazdasági termelés eltérő mechanizmusa is. Az ipar a tervszerűséget és a termelés folyamatosságát igényelte és nem vehette figyelembe azokat a mezőgazdaságban adódó nehézségeket, amelyek a termelőket esetenként válságos helyzetbe is hozhatták.

A kaposvári cukorgyár vezetőinek hosszabb távon kellett biztosítani a gyár kapacitásához és a folyamatos termeléséhez szükséges cukorrépa-területet. Mivel kezdetben a hagyományos gazdálkodáshoz szokott nagybirtok-üzemek és a parasztgazdaságok is idegenkedtek a számukra szokatlan, sok megkötöttséggel és kötelezettséggel járó iparszerű cukorrépa-termesztéstől, ezért a szervezőknek a szerződések kötésénél nem kis nehézségekkel kellett szembenézniük. A cukorgyár agilis igazgatójának, Kladnigg Alajosnak a levelezéséből, valamint D/erer Henrik répatermelési felügyelőnek az úti jelentéseiből megismerhetjük az első évek szervezési nehézségeit és azokat a kompromisszumokat is, amelyeket a gyár és a termelők vállaltak, az előbbi a cukorrépa-terület biztosítása, az utóbbiak pedig a nagyobb jövedelem reményében. Az első években a gyár a cukorrépa-szerződések pontjaihoz még szigorúan nem ragaszkodhatott, elsősorban a nagyobb uradalmaknál kényszerült engedményekre, abból az elvből kiindulva, hogy ezekből a bázisgazdaságokból cukorrépa-szükségletét folyamatosan beszerezheti, harmonikus együttműködésével pedig a még cukorrépát nem termelő uradalmak érdeklődését is felkeltheti a cukorrépa termesztése iránt. Néhány évvel később — a szervezési nehézségeken túljutva - a gyár részéről a kompromisszumok egyre ritkábban fordultak elő és inkább már a termelők kényszerültek engedményekre. Az 1890-es évek második felében a szerződésekben a terület és az időtartam tekintetében még többféle változatot ismerhetünk. így többek között a cukorgyár átvette azoknak a nagytermelőknek a cukorrépáját is, akik minden kötelezettség és szerződéskötés nélkül 5—10 kát. holdon próbatermelési kísérleteket végeztek.

A századfordulón kibontakozó cukorválság már szigorúbb magatartásra késztette a gyár vezetőit, akik érdekeiknek megfelelően rendezték a répa árát, csökkentették a szeletjárandóságot, a szerződésen kívüli répa átvételét pedig nem tették lehetővé. A reklamáló termelőkkel pedig több ízben tudatták, hogy a „cukorrépapiac jelenlegi állapota sajnálatunkra arra késztet bennünket, hogy érdekeinket minden irányba megvédjük”.28 Közismert, hogy az ipar a túltermelési válságra a termelés beszüntetésével, illetőleg csökkentésével reagált. Ez a tendencia a cukoriparra is jellemző volt és a cukorrépa árának a leszállításával és bizonyos területi redukcióval próbálta nehézségeit megoldani. Ugyanakkor a cukorgyáraknak minden esetben figyelembe kellett venniök saját lehetőségeiket is, gondolunk itt elsősorban a gyár kapacitására, itt is a cukorkontingens által meg29