Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)

III. A cukorrépa termesztése és a MIR Kaposvári Cukorgyára az 1929-33. évi gazdasági világválságtól a II. világháború végéig

objektív okokat is, amelyek magyarázatot adnak e megye sajátos fejlődésére. Somogy megyét évszázadokon keresztül elkerülték azok a nemzetközi kereskedelmi útvonalak, amelyeknek a vonzáskörzeteiben a kereskedelem és az ipar az igényeknek megfelelően fejlődhetett. Az ipar fejlődéséhez oly nélkülözhetetlen nyersanyagok sem álltak rendelkezésre a megye területén.

így jelentősebb ipar és kereskedelem hiányában itt legfeljebb csak mezővárosok jöhettek létre, amelyekben — éppen a földesúri függés következtében — sem a gazdasági, sem pedig a kulturális fejlődésnek nem voltak meg az optimális feltételei. Ebből adódóan az eredeti tőkefelhalmozódás nemcsak megkésve jött itt létre, de kevesebb hatásfokkal is érvényesült.

Kaposvár fejlődését a megye és a mezőváros sajátos lehetőségei, valamint korlátozott adottságai mindvégig behatárolták. Bár mint mezőváros, már 1750-től megyeszékhely lett, a megyeközpont funkcióit csak a XIX. század utolsó harmadától kezdte érvényesíteni. Kaposvár csak ekkor vált ténylegesen a megye kereskedelmi, közlekedési és kulturális központjává, vagyis olyan megyeszékhellyé, amelynek vonzása és hatása a megye egészére vonatkozóan is érvényesült. Az ideig ugyanis jobbára csak a közigazgatási funkcióját volt képes ellátni.

Az 1848-as jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben a jelentősebb ipar és kereskedelem nélkül létrejött — országos méretekben is számottevő - népességkoncentráció a város extenzív fejlődését ugyan felgyorsította, de az urbanizáló- dást bizonyos fokig késleltette is. A falvakból és a pusztákból betelepülő napszámosok tömege, kétségkívül olcsó munkaerőt biztosított a vállalkozó szellemű iparosoknak és építési vállalkozóknak, de egyúttal olyan társadalmi feszültségeket is felhalmozott, amelyeket hosszabb távon nem lehetett fenntartani. Az 1860-as évektől kibontakozó népességmigráció következtében kb. 20—25 ezer nincstelen szegényparaszt vándorolt ki a megyéből Szlavóniába, de a Dunántúl iparosodó városai, valamint a dinamikusan fejlődő Budapest és a bányavidékek is nagyszámú agrárproletárt vontak el a megyéből. Az elvándorlás ugyan átmenetileg enyhített a gondokon, hosszabb távon azonban éppen a nagybirtok érdekeit sértette leginkább, mivel az olcsó munkaerő-tartalék elapadásával a mezőgazdasági bérek emelkedésétől kellett tartaniok. A vasútépítések ugyancsak igényelték az olcsó munkaerőt. Részben ez volt a gazdasági háttere annak, hogy mind a város, mind pedig a megye vezetői, valamint a városban egyre izmosodó kereskedelmi és ipari tőkés vállalkozók is egyre türelmetlenebbül sürgették a város ipari fejlesztését. A megyében jelentős gazdasági és politikai hatalommal rendelkező nagybirtokosok elsősorban a mezőgazdasági termékeket feldolgozó iparágak fejlesztését szorgalmazták. A vita csupán a körül lehetett, hogy az ipar fejlesztésénél a merkantil, avagy pedig az agrárius érdekeket veszik-e majd figyelembe. A kérdést azonban igen gyorsan eldöntötték a belső erőviszonyok, valamint az a tény, hogy a Hitelbank támogatásával 1890-ben létrejött MIR részvénytársaság, a megyében és Kaposvárott is jelentős profitszerzési lehetőséget látott.

A MIR az 1880-as évek végétől kibontakozó hazai és európai cukoripar konjunktúráját igyekezett kihasználni. Vállalataiból egy olyan mezőgazdasági-ipari vertikum jött létre, amelyet országosan is modellként lehetett tekinteni. Joggal tehetjük fel a kérdést - most már a MIR szemszögéből nézve —, hogy a vállalatait valóban optimális helyen hozta-e létre?

Délkelet-Dunántúl cukorrépa-termesztésre alkalmas területei a meglévő cukorgyárak vonzáskörzeteitől ez ideig távol estek. A helyi érdekű vasútvonalak hiányában csak a főközlekedési vasútvonalak mentén foglalkozhattak a cukorrépa-termesztéssel, de a magas szállítási költségek sem a termelőknek sem pedig a cu-