Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
III. A cukorrépa termesztése és a MIR Kaposvári Cukorgyára az 1929-33. évi gazdasági világválságtól a II. világháború végéig
ségesen 14 1/2 col távolságra vetették, kísérletet sem tettek arra, hogy a Felvidéken szokásos 16 colnyi sortávolságot kipróbálják. A gyakorlati tapasztalatok szerint a ritkábban kiegyelt répa nagyobb termést adott, de e téren sem végeztek konkrét vizsgálatokat. Ugyancsak szükséges lett volna megállapítani, hogy a hengerelt, vagy a henger alkalmazása nélküli vetéselőkészítésű talajban adja-e a nagyobb termést a répa. A kerületvezető tisztek a gőzekeszántásnál olyan utasításokat adtak, hogy a szántás lehetőleg 12, illetőleg 14 colnyi mélységű legyen, de kísérletekkel itt sem állapították meg az optimális szántási mélységet. A talajlaboratórium létesítése előtt a műtrágya használata sem volt megfelelő, a tengerit kivéve szinte minden növényi kultúra alá alkalmazták a műtrágyát. Sem az optimális mennyiséget, sem pedig a talaj reakciójának megfelelő műtrágya minőségét nem vették figyelembe. Az állattenyésztés alternatívái közül sem mindig a legjobbat választották a béruradalom vezetői. A lefejő tehenészet sem volt gazdaságos, mivel a tehenek mustrálási határát túl alacsonyan szabták meg. A teheneket 5 literes fejés mellett mustrálták, noha a 16 filléres tejárak inkább a 9 literes mustrálást tették volna indokolttá. Egy tehén napi abrakadagja 96 fillérbe került, amelyhez azonban - kiszolgálás, általános költség és kamat címén - még legalább 50 fillért hozzá lehetett számítani. Ez együttesen 146 fillért tett ki, 9 liter tej 16 fillérjével is mindössze 144 fillér napi bevételt jelentett. A tehenészet 1930. évi istállóátlaga kerületenként az alábbiakat mutatta: Kaposfüreden 10,21, Aszalóban ugyancsak 10,21, Fészerlakon 9,3, Répáson pedig 9,11 liter tej volt az átlcg akkor, amikor a jól vezetett tehenészetek előhasú üszőinek a tejelése 20—22 literrel szokott megindulni/'82 Eszenyi többek között elhibázottnak tartotta azt a tényt is, hogy a béruradalom tenyészállatok, illetve tenyészbika előállításával foglalkozott, hangsúlyozva, hogy az elsősorban csak a paraszti kisgazdaságokban lehet eredményes és gazdaságos, ahol apáról fiúra száll az egyvonalú, konzekvens tenyésztés, igazolásul a répási szimentháli tehenészetre hivatkozott, ahova 1925 szeptemberében 10 előhasú üszőt és 2 bikát, egy évvel később pedig 14 üszőt és 2 bikát importáltak Svájcból. Az eredmény azonban nagyon lehangoló volt, ugyanis a répási istállóban 2, a kaposfürediben is mindössze 7 utód volt csak. Pedig ezek az importált üszők és bikák tetemes költségbe kerültek. Mivel a teheneket — legelő hiányában - egész éven át az istállókban tartották, azok meglepően alacsony súlyú borjakat ellettek. A bikaborjak háromhónapos korukig anyjuk alatt maradhattak, de az üszőborjakat már egyhetes korukban elválasztották és a borjúnevelő istállókban mesterségesen, teljes tejjel nevelték. Ez esetben pedig a fejés, a tejmelegítés és az itatás költségeit is kellett vállalniok. A költségtöbbleten túl kifogásolható volt még a borjak gyenge növekedési foka. A borjak elválasztása 100 kg súlyban történt, függetlenül attól, hogy azt milyen korban érték el. Márpedig a borjak általában a 100 kg-ot csak háromhónapos koruk után érték el. Az elválasztásnál az optimális súly azonban 160—170 kg lett volna. Ha a háromhónapos borjút ennél kevesebb súllyal választották el, az esetben a hátrányt a későbbiekben már nem tudta behozni. így fordulhatott elő, hogy a növendék üszők igen kis súllyal kerültek be a tehenészetbe. Ez esetben pedig az üszőket még egyéves koruk után is abrakon tartották - naponta 1,5 kg volt az adagjuk - csak azért, hogy a növekedés hiányát valamiféleképpen pótolhassák. Ez azonban újabb komplikációt idézett elő, ugyanis ezek az 204
