Szili Ferenc: A cukorrépa termesztése Délkelet-Dunántúlon és a MIR Kaposvári Cukorgyára 1893-1948 (Kaposvár, 1986)
III. A cukorrépa termesztése és a MIR Kaposvári Cukorgyára az 1929-33. évi gazdasági világválságtól a II. világháború végéig
ros volt, mivel az érdekeket nem egyeztették. E magatartás tényleges okát — a béruradalom részéről - elsősorban abban látjuk, hogy a mezőgazdaság más ágazatában a fejlesztésre ráfordított tőke viszonylag rövid időn belül megtérült, az erdőgazdálkodásnál azonban csak a 60—80 éves távlati koncepciókkal lehetett dolgozni és a befektetett munka és tőke eredményeiből legfeljebb csak a következő nemzedék részesülhetett. A hosszú lejáratú bérletek időtartama sem volt ilyen időtálló, a bérlők szempontjából tehát kézenfekvőnek látszott, hogy a bizonytalan távlati perspektívák helyett a pillanatnyi érdekeiket vegyék figyelembe még akkor is, ha ezzel súlyos károkat idéznek elő a tulajdonosnak és a nemzet- gazdaságnak egyaránt. A béruradalomhoz tartozó zselici erdők több községet és pusztát érintettek. A táj és a népesség kapcsolata és kölcsönhatása e területen is érvényesült. A Zse- licben létrejött irtásfalvak lakóinak az életét az erdők évszázadokon keresztül meghatározták. Az erdő mindenkor védelmet nyújtott az ellenséggel és az adószedőkkel szemben egyaránt, de a megélhetésnek is egyik forrása volt. Az itt élő emberek „éléskamrája”, amelyből szűkös megélhetésüket kiegészíthették. A XIX. század második felétől — a kapitalizálódás térhódításával párhuzamosan — az erdők negatív hatása e tájban egyre inkább érződött, mivel a paraszti birtokterjeszkedés elől szinte reménytelenül elzárta az utat. Ezekre a területekre nehezebben hatolt be a tőke, a korszerű gazdálkodás, a kultúra, itt konzerválódtak legtovább a feudális állapotok. A MIR megjelenése azonban itt is alapvető változást hozott. A fokozódó fakitermelés a nincstelen paraszti rétegnek munkaalkalmat biztosított az erdők irtásánál, tisztításánál, a fa szállítása pedig megteremtette a fuvarosok rétegét, akik jelentős jövedelemre tettek szert, éppen úgy, mint a Kaposvölgy cukorrépa-termesztő uradalmak szomszédságában levő parasztfuvarosok. Ezekből az erdőkből szállították a dinamikusan fejlődő Kaposvár legfontosabb építészeti nyersanyagait, a fát, a homokot, de ugyancsak fontos „nyersanyagnak” számított az a munkaerő is, akikkel a béruradalom és a cukorgyár egyre növekvő munkaerő-szükségletét elégíthették ki. A társadalmi migráció nyilvánvalóan olyan életmódváltozásokkal járt, amelyek a gazdasági szférán túl a kultúrában és a tudatváltozásban is megnyilvánult. A Kaposvár környéki zselici falvakban megjelentek az ingázó munkások, akik kora tavasztól nyárig az erdészetben és a mezőgazdaságban, ősszel pedig a kaposvári cukorgyárban találtak rendszeresen munkaalkalmat. A továbbiakban az erdőgazdálkodás negatív tüneteit és következményeit érintjük: A MIR már az első világháború előtti években kiépítette a 22 km hosszú erdei vasútját, amely Kaposvár nyugati szélétől — az újonnan létesített fatelep szomszédságából - indult a szerdahelyi határ északnyugati sarkát érintve az erdőgondnokság területére. A vasúton 150-180 m3 fát szállítottak naponta a fatelepre, ahonnan azokat — osztályozva — rendeltetésüknek megfelelően a béruradalom gazdaságaiba, a cukorgyárba és az idegen vállalatok részére továbbították. Az építkezéseknél fenyőt, a paraszti munkaeszközök és szerszámok készítésénél a keményfát, a vasútépítésnél pedig a tölgyet és a bükkfát használták. A béruradalom „szekérgyárában”, a cukorrépa-termesztés érdekében kiépített 120 km mezőgazdasági kisvasút építésénél és karbantartásánál is tetemes mennyiségű faanyagot használtak fel. A cukorgyár, a béruradalom alkalmazottainak, a város köz- intézményeinek és a város lakosságának évi faszükségletét is ezekből az erdőkből biztosították. Az erdei vasút kapacitása azonban nem állt arányban az erdő jogszerű használatával, e területen szinte indikálója lett a gátlástalan, csupán profit érdekeket figyelembe vevő rablógazdálkodásnak. Az erdők pusztítását nemcsak a 192
