Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

VIII. A Tanácsköztársaság Somogyban (1919)

alatt teltek; csillagok sütöttek át a ponyva nyílásán, de a csillagok is csak apró lyukak voltak az ég nagy sátrán. Egyszer egy iskolatárs villatulajdonos szülei nyitották ki a telek kapuját számunkra, másik nyáron egy ülést kináló, szétágazó fenyő törzsén fölgyúlt szívvel olvastam azokat a leveleket, amelyeknek írója ma is itt él mellettem. Az egyetemi évek idején Pest és Kanizsa között mindig a nagy tó partján vitt és hozott a vonat. Az utazás négy-öt órája is beleszámított a vizsgára készülés idejébe. Csak két oldal között, amíg az ujj átfordította a lapot, jutott idő kipillantani a vízre. A továbbszántó figyelem elnyomta a sóhajt: jó volna leszállni és megfürödni. Talán valaki ajtót nyitna. Talán megtalálnám még a nádasban a fönnakadt papírsárkány csontvázát. Néhány éve újból magához intett a Balaton. A fenyvesi parton, a hajdani marhalegelő helyén olcsóbban mért parcellákon áll egy kis ház. Távolabb zöldcsuhás fenyők hajladoznak, szeletfogó jegenyék zúgnak. Itt a fák még csak most nevelik az első termést. Dolgozni és pihenni járok alájuk. Ismerem a tájat kerékpárról, a gyalogos szemszögéből, ültem baráti autóban és vasúti hajtányon, jártam itt az esztendő minden szakában, űzött ide félelem és öröm, rám talált itt barát és egy tálba nyúlt velem, akiről tudtam, hogy elárul. Az idő kitágul és a tér összezsugorodik itt. A nap hosszabb, mint huszonnégy óra. S a Balaton úgy összezsugorodik, hogy a tenyeremen elfér. A vízhez kötöttem az életemet és a víz kiszolgáltatta magát. Szülőföldem és tulajdonom a Balaton. De a Balaton nem tűri a kisajátítást. A Balaton mindazoké, akik ismerik és szeretik, akik hallgatják és értik a beszédét. « Forrás : Tüskés Tibor: A déli part. Somogyi Almanach 10. Szerk.: Kanyar József. Kaposvár 1968. III. Kanyar József: Vallomás a szülőföldről A zöldből a piros-barnába érő s szülőmegyém nevében is szereplő som nemcsak hajdanában volt ismeretes e táj összefüggő erdőségeiben — különösképp a vármegyének nevet adó Somogyvár környékén — hanem az irtásföldeken telepedett szülőfalum határában is ott díszlett a harasztmenti Kiskút felett csakúgy, mint a környék összes eredejében. A hajdani emberderék-vastagságú somfák — azonban — már bokrokká szelídültek, éppúgy, mint a szőlőtőkék venyigéi is az egykori szőlőfák helyett. E földművelő, erdőséges s kevélyen-gőgös nagyúri birtokos megyében születtem a szarkavári uradalom árnyékában, ahol a néppel tartó nagyapám bírója volt — egy-két cikluson keresztül — a falunak. Édesapám az első világháború áldozata, jókedélyű nevelőapám pedig faluvégi szegénylegény, a család kormányrúdját édesanyám tartotta keményen a kezében. Az apai ágnak Újlak és Csokonya volt az eredője, anyaié pedig Bajom és Mérő. Ezen a szép tájon éltek és verejtékeztek századokon keresztül az őseim, akik közül már mindegyik a bajomi, a csoknyai, a mérei-kalocsai és az újlaki-meténgesi temetőben alusszák örök álmukat. Újlak és Mérő. Gyermekkorom ikerpár községei. Újlak varázslatos fogalom volt a számomra Mérőből nézve. Jelentette a Páprányoson keresztüli kanyargó dombi ösvényeket, mellettük a »sindölös« mérői malom óriás-vízikerekét a Kapóson, a