Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

III. A magyar középkor Somogy vármegyéje (V—XVI. század)

kapcsolatban, amelyet hírnökeitek földjei közé keverten birtokolnak, s hasonlóképpen ellentmondott egy nemes asszony, Pousa fia János özvegye is valamely darabka földjével kapcsolatban, azért apródotok, Lukács mester és emberetek, András a mondott Athad-i nemesek és az előbb nevezett nemes asszony birtokjogait békességesen meghagyták számukra. ígéretünk kilátásait tehát az azt követő jóakarattal és végrehajtással kívánván teljessé tenni, a mondott Athad földet vagy falut birtokjogának minden teljességével egyetemben részint szolgálataik érdemeiért, részint pedig mint a különleges örömhír hozójának ezen Lukács mesternek, valamint fivéreinek: Kozmának, szekerészeink főnökének és Benedeknek, nemkülönben örököseiknek és örököseik utódainak adtuk, adományoztuk és engedtük a mondott határok és határjelek alatt. Hogy tehát ezen adományozásunk vagy ajándékozásunk rendje az örök érvényűség erejével bírjon és az idők előrehaladtával se tudja soha senki érvénytelenné azt, kiadtuk jelen, kettős pecsétünk erejével megerősített levelünket. Kelt a tisztelendő Th. atyának. Isten kegyelméből váci püspöknek, udvarunk kancellár urának és Plys-i ispánnak, hívünknek a keze által, az Úr 1284. esztendejében. Forrás: Hazai Okmánytár, VIII. kötet, 188. sz. 1309-ben kelt átirata a gróf Draskovics család levéltárában, a fasc. 12. nr. 4. jelzet alatt. 14. XI-XIV. század. Besenyők Somogy megyében — Tóth Péter összeállítása — foórűkáinknak, valamint a középkori okleveleknek a besenyőkre vonatkozó adatait először Jerney János gyűjtötte össze. Jerney eredményeit teljes egészében felhasználta, illetve valamennyire ki is bővítette Szokolay Margit a magyarországi besenyő telepekről írott munkájában; e dolgozatot azonban — főleg az adatok kritikátlan átvétele és megalapozatlan nyelvészeti következtetések miatt — joggal bírálta neves tudósunk, Kniezsa István. Rövid tanulmányának egyetlen érdeme, hogy bebizonyította: módszertanilag is rendet kell teremteni a hasonló célú településtörténeti kutatásokban. Ezt a feladatot vállalta magára Györffy György, aki alapvető és máig is érvényes tanulmányában a besenyőkre vonatkozó ismert krónikás és okleveles adatok kritikáján, rendszerezésén és jelentős kibővítésén túl arra is vállalkozott, hogy a besenyő nyelv fennmaradt hiteles emlékei — főleg törzs-, személy- és helynevek — alapján meghatározza e török nyelv jellegzetességeit s mindezek alapján összeállítsa azoknak a tulajdonnevekből vagy közszavakból származó helyneveknek a listáját, amelyek biztosan vagy legalábbis nagy valószínűséggl besenyő eredetűek a magyar nyelvben. E munka településtörténeti jelentősége nem szorul bizonyításra, hiszen nyilvánvaló: a nyelvünkbe került nagy mennyiségű török szó csak akkor szolgálhat a településtörténet számára bizonyítékként, ha nyelvi kritériumok alapján kapcsolhatjuk azokat valamelyik néphez vagy népcsoporthoz. Ennek hiányában tág tere nyílik a "délibábos" nyelvészkedésnek és történészkedésnek — amire számos példa is akad a magyar tudományban —, s teljesen hitelét veszítheti a településtörténet.