Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

II. Somogyság az őskőkortól a római birodalom bukásáig (I.e. őskőkortól — i.u. V. század elejéig)

Európa-szerte híres őskori leleteiről. A lösz lerakódás legfelső rétegeiben a mezolitikum (középső kőkor) emberének településnyomait találták meg. Ez idő tájt a havasi fenyőktől övezett Ságvár környéki réteken rénszarvasokra vadásztak az ún. magdaléni kultúra emberei. (A kultúra elnevezését a franciaországi La Magdaleine barlangban talált leletek alapján kapta.) Az itt talált emlékek kora 20000-18000 évre tehető. Ságvár igazi jelentősége a római korban bontakozott ki. Nevét is egy romanizált kelta bennszülött név után kapta. Innen származott Aelius Triccianus alsópannóniai helytartó is (217—218), Caracalla barátja. Jelentős erőd (castrum) volt a Pécsről (Sopianae) Győrbe (Arrabona) vezető út egyik állomáshelyeként, ahol 379-ben Theodosius is tartózkodott. A község belterületén találjuk a mintegy 1500-2000 embert befogadó négyszögű, kerek bástyatornyokkal megerősített tábort, amelynek falai 3,50 méternél szélesebbek. A castrumról szóló első leírás Csicsvai Vasas András református lelkésztől származik 1814-ből: »Ságvár egy régi kőbástya széles helyén fekszik. A bástya 300 négyszögöl széles és ugyanolyan hosszú, négyszögletes alakú. 1720 körül a falak még kilátszottak a földből.« A ságvári castrumot és a temetőt a IV. század végéig használták, és minden bizonnyal a népvándorlás kor első nagy vihara: a hun—germán invázió vetett véget az itt virágzó római életnek. Közli: Kocztur Éva: Somogy megye régészeti leletkatasztere. Régészeti Füzetek. Ser. II. 13. Magyar Nemzeti Múzeum 1964. 113 — 120. o.