Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686—1848)

mêlés konjunktúrája során a földek, az erdők, a rétek és a legelők jogtalan visszafoglalására. Mesztegnyő lakosai mindezen felül nem akarták katonának összeíratni magukat, helyette »örököt« akartak csinálni, a nemesekhez hasonlóan adó- és robotmentességet akartak élvezni. A lakosság minden korábbi keserűségét a katonaállítás alkalma robbantotta ki. A zendülés vezetői: Hajdú György, Bognár József, Jáger Ferenc, Boda János, Odor János és Szép József kisbíró voltak. A falu ellenállásának a letörésére gróf Schönborn őrnagy vezetésével 52 főnyi katonát és 65 pandúrt, csaknem 120 fegyverest vezényeltek ki. A véres zendülésnek 13 halálos és 20 sebesült áldozata volt, amelynek hírére a környék falvaiban igen érzékenyen és nagy szimpátiával reagáltak a somogyi parasztok (Felsősegesd, Nikla, Kelevíz, Kisbajom, Nagybajom, Marcali). A büntetőtörvényszéki periratok közül két részletet idézünk. Az egyiket a szolgabíró jelentéséből, a másikat pedig az egyik tanú vallomásából: I. »... A szolgabíró maga is a már ekkor előre sejdétett szerentsétlen események elhárítása végett kitelhető sietséggel odafutván, a lázadó néppel öszve vegyült és a velük huzó vonó pandúrságot az iszonyú zaj dacára lárma hanggal a csoport közül kiparancsolta. Melynek is a pandúrság engedvén, a szolgabíró a dühösködni meg nem szűnő népet öszvetett kézzel kérvén, letsillapítani törekedett. Melyre azonban a nyakasságban megrögzött zendülő csoport csórag, karók, fejszék, vasvellák, kaszával feléje és a pandúroknak nyomulván azon felkiáltásokat hallatták: üsd, verd agyon. Az üdőnek rövidsége miatt mind eddig a bíró házának tsak nem állt ellenébe az utzán még ekkorig az el szállásoltatása éránti parantsolatot váró katonaság, százados kapitányának vezérlése alatt, a fő őrmesternek német nyelven ily szavakkal történt kijelentésére: jetzt ist keine Zeit zu verloren, most már nem lehet időt veszteni, katonáinak felülést parantsolva, az öszve csoportozott zendülő néptömeg által elfoglalt bíró háza eleibe rúgtatott, mely alkalommal különösen a helység bírájának ősz apja, előállván azt kiáltozá: a király és a vármegye miná igazságtalan, én vagyok a legöregebb a helységben, aki senkit nem enged innen elvitetni, és mellét verve mutatta ide lőjjetek. Eközben tsakhamar a bíróház útzára szolgáló ablakjából a bíró ház udvarából visszavonult pandúrság és az utzán ennek háta megett készen álló katonaság felé egy lövés történt, melyre a nép öregbedett dühvel kirohanni és az ellent állást nagyobb erővel kifejteni vakmerősködött. Ekkor a katonaságot vezető tiszt urak, nehogy a felesleges számmal a kapun belül öszve csoportozott zendülő tömeg makacs elszánással halmozott ellenállást a reájok való tüzeléssel a kétszeresen felingerelt és a szolgabíró parantsolatából tüzelni készüléstől ellátott pandúrság által a gyászosabb következések elháríttassanak (a pandúrság untalan kérdezvén, hát lőnünk nem szabad? fel akarnak bennünket áldozni?) az odavágtatott katonaság erejével testi erejét egyesítő pandúrság a kaput, mely még ekkor is a fegyveres kézzel ellent álló embertömeggel elzárva volt, mégis meg- és bedöntvén, a legnagyobb veszedelemnek kitéve volt szolgabírónak megmentésére is százados kapitány úr egy őrmesterrel a nép tsoport közé kivont karddal be ugratott és így a veszedelemben lévő szolgabíró félrevonulhatott. Ezután az udvarra lévő bíróhoz ablakjárul új lövés történvén, de előbb már a kapitányokat követő katonaság is az udvarban a csoportot szétnyomandó, bevágatván, azok közül kettőt gyengébben, de mégis karban meglövetvén, egynek pedig köpenyegje átlövetett, a pandúrság ekkor és a folyvást tartó ellenállást megszüntetni különben képes nem lévén, tüzelni kezdett, melynek az lett gyászos következése, hogy az alig öt percig tartott viadal után a helyszínen 7 halott férfiú, 22 sebesült férfiú és egy leány találtattak.«