Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686—1848)

— roboterő egyre nagyobb méretű kihasználását eredményezte. Az ezzel együttjáró életszínvonal-csökkenés a falvak hangulatát éppenúgy megrontotta, mint annak idején az 1767-es urbárium előtti bizonytalanság esztendeiben. Ha kisebb mértékben is, ismét megindult a kérvényezés Bécsbe, ismét megszülettek azok az ismeretlen panaszlevelek, amelyek már egyszer csaknem lángbaborították az egész Dunántúlt. Az alább közölt kiadványszerű körlevélben a »jó kiralyba« vetett bizalom kötelességszerű hangoztatása mellett már olyan új hangulati elemeket is fellelhetünk, amelyek a XVIII. századi elődök között csak a nagyon önérzetes tiszatájiak között találhatók. A kisemmizettség tudata mellett nem hiányzik a levélből a magyar jobbágy hazai és nemzetközi helyzetének az alapos ismerete sem, sőt a névtelen író világosan látta a nemesség kiváltságainak már akkor is avult és korszerűtlen voltát. A politikai kép világos látása, a levél mintaszerűen zárt szerkezete, a szokatlanul nagyarányú szervezkedés igénye azt bizonyítja, hogy a levél írója egy világosfejű, a terjedő liberalizmus eszméit ismerő és magáénak valló falusi értelmiségi lehetett. A levél megírásának a helyét ugyan nem ismerjük, de az a tény, hogy egy uradalom iratanyagából került elő, azt bizonyítja, hogy az abban foglaltak — ha nem is ilyen rendszerezetten —már bent éltek a magyar falu szellemében, előkészítve ezzel a talajt a később meginduló reformkori nagy küzdelmekhez. »Magyar Országi Polgári Jobbágy Atyánkfiainak Dunán, és Tiszán innen, és túl levő kerületekben. Atyánkfiai! Minden pallérozottabb Európai Nemzeteknél láttyuk, és tapasztaljuk, hogy az ő nálok behozott igazságos Törvények szerént, nem csak a Földes Uraknak, de még az utolsó mi sorsunkon lévő polgári Jobbágyoknak is sokkal boldogabb a sorsuk, és állapottyuk, mindsem mi nékünk Magyar Országban Jobbágy terhet viselő embereknek. Maga Xus (Krisztus) Istenfia szava: adjátok meg a mellyek a Császáré a Császárnak, a mellyek pedig az Istené, az Istennek. Itt nem érti, hogy ezen kívül többel tartozzék annak, kinek véletlen eset által reá szállott földjén lakik, mintsem koronázott Felséges Királlyának, aki nemzetének boldogságában munkálkodik, és azt minden ellenséges veszedelmektől oltalmazza. Igazság-e az? hogy a Nemesség Magyar Országban, ki az ország javaival él, igen keveset, vagy épen semmit a Nemzet boldogságának fenntartására, ellenben a polgári jobbágyság, aki az ország legcsekélebb, vagy épen semmi javaival él, az aáózzék, katonáskodjék, katonáját tartsa, a Vármegye munkáját tegye, e mellett más Nemzet előtt halhatatlan nagy robotot, munkát, aáót, és dézsmát Föláes Urának adjon. Most az az idő pont, hogy minden Polgár Atyánkfia Magyar Országban, vessék le szemeikről azt a hályogot, melyet olly sok setét századoktól fogva hordoztuk, nyissák fel szemeiket, mint más nemzetek, és kiáltsanak az egy világos igazság és szabadító után, tudja meg minden Atyánkfia, hogy van egy szabadító , ki ezen el sanyarodott ügyünket megorvosolni fogja. Első Ferencz győzedelmes Császárunk, és legkegyelmesebb Királyunk. Tapsztalta, és a mai napig is tapasztalja minden Atyánkfia, hogy haszontalan lévén több könyörgéseink Földes Uraink előtt, nem hogy el nyomorodott bajunkon segítenének, de még annyi kegyetlenségekkel sorsunkat terhelik, és mind addig nem is lesz szünete, míg mi mindnyájan köz egyetértéssel a mi Felséges Urunkhoz Austriai Császárhoz, a mi legkegyelmesebb Királyunkhoz térden állva összetett kezekkel a végső Ínségre el nyomattatott ügyünket elibe nem terjesztjük. Már lehetetlen többé szenveánünk! Mi nem Jobbágyok, hanem más nemzetekhez képest vasba bilincselt rabok vagyunk, minket csupán egy sovány esztendő a halál Ínségre juttat: mivel mi jobbára Földes Uraink munkáiban az esztendőnek nagyobb részét kéntelenítettük el tölteni, még is illy Ínségben nem hogy ingyen segítetnénk, de még az már ki préselt vérünk utolsó cseppenek nedvességeivel is azon szükségben nyújtott segítségért