Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)
V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686—1848)
kaphassanak, melyért bottal hátba üssék a hátra maradót. Sőt, ami örökös gyalázata lehet a nemzetünknek, még az újságokban is azt hirdetik, hogy aki mit adott már, vagy adni fog ezentúl a törvény meghozatása előtt, az neki imputáltatni fog. Nemde nem nyilvánosan azt teszi ezen előre való hirdetés, hogy et supposito adni kell a magyar nemzetnek, akar, vagy sem, mert szabad nemzetnek jövő adományáról, hogy lehet inconditionate et diplomatice előre hirdetni. Megvallom magyar szívemnek oly nehezére esett mély megalázódás, hogy minden untalan vérzik fel-felszaggatott sebe. Sohasem estünk le annyira, első példája ez annak, hogy a magyarnak azt monáják adsz-e? De ne szólj. És minthogy örökös igaz az a deák közmondás: principiis obsta, sero medicina paratur 1 : ne hagyjuk el magunkat, adjunk, de szóljunk: a nemzetről el ne feledkezzünk, midőn a királyunkat segítjük. Nagynehezen nyertük azt meg, hogy törvényünk azt mondja: hogy nem provincia Magyarország, hanem Regnum pro se 2 . Most egyszeriben még provinciánál is alábbvalónak akarjuk magunkat tétetni? Regnum, quod rex juramento affirmât esse regnum perse, habet jus belli et pacis, nunquam potest illud ad simpliciter dandum convocari 3 , hanem tanácskozni kell avval, nem úgy, mint a gazda, midőn a szolgájának parancsol, hanem úgy, mintáz anya, midőn az emancipált fiait, in quos non habet jus coactivum, összehívja, és velük a közjóról érteni kíván. A kereskedésnek mindenféle, minden utakon való bezárását, a mindennap odakint vérző seregeinknek oly elhagyattatását, hogy századik közt egy magyar veszi előmenetelét, csak ezredik közt egy kapjon keresztet, még a háborúban is a magyar egyetlen nyerekedő seregnek német legyen a vezére, a palatínus választásnak törvényünk ellen való halasztását, a magyarnak újabb törvényes cikkeknek egyes értelmek ellen új és törvénytelen hitletétellel bezárt bírói hatalom alól való megítélését, érdemlett jutalomnak törvényünk ellen oly elvonását, hogy nemsokára maga bírja a kamara minden magyar famíliáknak ősi jószágát, a monopóliumnak szörnyű súlyát, azon contributiót, amelyet háromszor is megtetézve a magyarországi nemesember egynehány bécsi kalmárnak fizet, a diétalis deputatiónak munkáit és számtalan más ország ügyeit, csak egészen elfelejtsük s abbanhagyjuk? Az időknek forgása a vízfolyáshoz hasonló, vajon nem átkozná-e a gyermek azon szülőt, aki folyóvíznél állván azon szempillantásban, amidőn a kincs a vízen lefolyna, azért nem is hajolván, elmulasztotta volna azon szép alkalmat, mellyel maga és maradékainak szerencséjét építhette volna? Csak igen ritkán, vagy inkább csak egyszer adja meg az isteni felség az olyan alkalmatosságot, azt is csak úgy, hogy röptiben le kell magához vonni. Magunkra vegyük-e tehát minden jövő magyarnak megérdemlett átkát, ha most, amidőn kezünkig lenyújtja az Isten a mennyből a boláogságunkhoz teremtett szempillantást, szendergünk, hallgatunk. —Magyarországnak bírását, a magyar katonaságnak német regula alá vevését, a közadónak kincsét, aranynak, ezüstnek proprietását, a kamarabéli jószágoknak oly sebes szaporodását, minden privilégiumnak jutalmas kiosztását, harmincad és vám pénzeket és még ezer ezernél nagyobb jussokat, mind törvényes úton kapta az ausztriai ház azért, hogy oly szempillantásban kérte, melyben török veszedelem nyomta a magyart; mi is tehát most, amidőn a francia veszedelem nyomja a német birodalmait, használjuk ezen szempillantást arra, hogy szint oly csendes és törvényes ütőn orvoslását nyerhessük régi és mély sebeinknek. Igaz, sok hálaadással tartozunk Ausztriának, hogy a törököt megzabolázni segített, de bőven is megadóztunk érte a seccessionalis és hétéves háborúban; már most tehát omni et pleno jure, mi rajtunk a nyereségnek sora. Ezekre való nézve ez volna az alázatos vélekedésem, méltóztatna a t.n. vármegye ebben megállapodni: Hív a király, örömmel és buzgón és hű szívvel megyünk, de követeinknek oly parancsolatot adjunk, hogy addig, még ofölsége articulariter bizonyos, legalább okvetlenül mindjárt a francia háborúnak elvégzése után való terminust, p.o. a békességkötés után egy fertály esztendőre ki nem szab, melyre az ország vagy hivatik, vagy sem, sérelmeink orvoslása végett ipso facto összejöhessen, és míg őfölségre artikulariter meg nem ígéri, hogy a békekötéshez ezen diétában nevezendő magyar követet minden okvetetlenül adhibeálni fog, semminemű
