Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról (Kaposvár, 1989)

V. Somogy vármegye a török kiűzésétől a polgári forradalomig (1686—1848)

között csaknem teljes kiszolgáltatottságban élte életét, s ez egyaránt vonatkozott az egyén és a közösség sorsára, a természeti erőkkel és a társadalmi elnyomással folytatott állandó küzdelmére" — írta Dömötör Tekla a Magyar nép hiedelemvilága c. könyvében. Más szavakkal: a néphit tulajdonképpen eszköz volt, amelynek erejében bízva remélhették az egyszerű emberek, hogy változtathatnak sorsukon, hogy sikerrel vehetik fel a küzdelmet a vak természeti erőkkel, hogy irányíthatják életüket és nem lesznek a kiszámíthatatlan erők játékszerei — egyáltalán: hogy megérthetik az őket körülvevő világot. A hiedelmeket, főleg a varázslást, a bűbájosságot, a boszorkányságot természetesen üldözte az egyház és vele együtt az állam is; ennek köszönhető, hogy a levéltárakban gazdag olyan forrásanyagot találunk, amelyekből megismerhetőek a néphit mára már jórészt elenyészett elemei. Különösen sok hiedelem fűződött a két falut elválasztó határokhoz, amelyek — keskeny sávok lévén — „senki földjének" számítottak és hogy a gonosz tartózkodási helyének: a közösség itt temette el a halva született gyermekeket, a gonosztevőket, a hirtelen halállal meghaltakat, tehát azokat, akikből kísértet válhatott. A határok biztonságot a jó és rossz túlvilági erők egyaránt védték; első szemelvényünk arra példa, hogy milyen büntetést kellett elszenvednie annak, aki a határok dolgában csalt. De ugyancsak elterjedtek voltak a szerelmi varázslások is; a második dokumentumunk a szerelmi oldás és kötés hitének szép példája. Külön érdekessége, hogyan fonódik össze a babonaság és a gazdasági érdek: az „elvarázsolt" férfi családtagjai kezdeményezték a búbájosság miatt a pert, nyilván azért, hogy ne kelljen majd osztozniuk a vagyonon egy új feleséggel. Külön fejezetet érdemelnek a boszorkányperek, mint a régi néphit kimeríthetetlen forrásai. Ilyen, nagyon gyakran halálos ítélettel — elégetéssel — védekező perek 1768-ig folytak Magyarországon (mint ahogyan szerte Európában is), amíg Mária Terézia rendelettel meg nem tiltotta; de később is gyakran találkoznak boszorkányvádakkal a becsületsértési perekben. Szemelvényünk az 1737-ben halálra ítélt és kivégzett iharosberényi „boszorkány", Hampu Erzsébet vallomása, amely egyedülálló módon szinte összegzését adja a magyar boszorkányhit legfontosabb elemeinek, amelyek közül külön is fel kell hívni a figyelmet a rontás és gyógyítás, az átváltozás képességére, a garabonciás deák alakjára, az időjárás rossz irányban való befolyásolására, stb. Hiszen ezek segítenek abban, hogy megértsük: hogyan lehetett a néphit a világ megismerésének eszköze. A. „...nevezett nagydobszai Vajda Györgyöt igen jól ismerte s tudgya bizonyossan, hogy egy fél eszű forma, reszkető vén ember volt...Nyavalája pedig eredetit onnénd vette, hogy még a midőn ezen nemes Somogy vármegyének vice ispánnya néhai Madarász László volt, ennek előtte circiter 30 esztendőkkel, egykor görösgáli pusztának határa eránt kérdés támadott, hogy vallon az Szakadáti víznél ütköznék-e meg dobszai határral, a vagy nem, és ha a negydobszai föld által jönne a Szakadáti vízen és hídon nap kelet felől, ennek meg visgálására jelentett Madarász László úr, néhai vice ispány önnön maga személye szerént a kérdésben lévő földnek színére ki jővén, meg parancsolá nagydobszaiaknak, hogy az eránt magok részére bizonságokat keressenek, a kiket arra, hogy nagydobszai határ a Szakadáti vízen általjönne nap kelet felé, meg esküttethetne. Nagydobszaiak ezen kérdésre egyebet nem találtak, hanem emiétett Vajda Györgyöt, kinek is ha meg esküdnék, valamennyi darab földet az ő hüte mellett magydobszaiak el nyerhetnének, azt gazda számra fel osztván, a gazda részén kívül még négy holdat neki adnának, ezen ígéretnek emiétett Vajda György