Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

A harmadik nemzedék indulása

ció egészen különböző eszmei és irodalmi irányzatokat követ, nem pusztán a nyugatos költészet utánpótlása volt. A műhely és a mesterség tisztelete viszont meglehetősen általános volt körükben, a szocializmussal rokonszenvező vagy kifejezetten kommunista költőknél is. Vas István, Zelk Zoltán, Forgács Antal és Radnóti Miklós joggal a klasszikus hagyomány örökösének tudták magukat. A harmincas években fellépő fiatal költők nemzedéki szolidaritást éreztek egymás iránt, azt azonban maguk is jól tudták, hogy milyen világnézeti vagy poétikai különbségek választják el őket egymástól, s noha nem élezték ki ezeket a különbségeket, büszkén hirdették a különbözés jogát. ,,S hogy egyformák volnánk s egymásra-nézők? / Jékely, Vas, Dsida úgy illik össze, / mint sárgadinnye sóval és tubákkal" — szokás idézni Weöres Sándor híres verses polémiáját, a „Harmadik nemzedék" című költeményt. Valóban, a nemzedék tagjait a közös történelmi sors és a hasonló költői meggyőződés fűzte össze, mégsem alkottak egységes irodalmi áramlatot. Egymástól eltérő módon ítélték meg a költő közéleti fellépésének esélyeit, valamint következményeit, s egymástól eltérő módon gondolták végig azt is, hogy a költészet milyen módon szolgálhatja igazán az európai és magyar kultúra védelmét, a nagy emberi ideálok fennmaradását. A nemzedék első csoportja közvetlenebb módon vett részt a politikai küzdelmekben, az antifasiszta szellemi ellenállásban. Kész volt harcolni és áldozatokat hozni a humánus értékek védelmében, az egyetemes kultúra nemes hagyományait gondozta, a józan értelem ítélő erejét tartotta fenn. Védőgátat szeretett volna építeni a fasizmus szennyes hullámai ellen, s ezt a védőgátat az európai művelődés tartós értékeiből készült létrehozni. Gondolkodása részben a szocialista eszmék és mozgalmak vonzásában alakult, fenntartotta és lírai lag hitelesítette a költészet társadalmi küldetésének hitét, őrizte a társadalmi haladás reményeit, sőt ennek a haladásnak a szocialista távlatát. Ezt a költőcsoportot Radnóti Miklós, Vas István, Zelk Zoltán, Forgács Antal és Pásztor Béla képviselte a felszabadulás előtt. Közülük többen váltak irodalmunk vértanúivá a fasizmus végső napjaiban. A második költőcsoport kevesebb szállal kötődött a közélethez, képviselői magányosan dolgoztak, mindazonáltal mélyen azonosultak az emberiség és a magyarság sorsával, vállalták történelmi gondjait. Mitologikus költészetet alakítottak ki, az emberi létezés értelmét, a nagy történelmi kataklizmák magyarázatát keresték. A mítosz mint világképaiakító tényező a modern lírában általában válságtudatra utal. A mitologikus költő válságban látja az alapvető emberi és kulturális értékeket. Olyan ontológiai, morális vagy történelmi kérdésekkel birkózik, amelyekre nem adott megnyugtató választ a tudomány és a politika. A valóság megtévesztő ellentmondásai, az emberi lét gyötrő kérdései, a történelem zavarba ejtő eseményei erősítették fel a mítoszok iránti érdeklődést. A mitologikus költő az antikvitásban, a biblikus hagyományban, az archaikus előázsiai és távol-keleti mítoszokban, esetleg a primitív hiedelmekben találta meg a költői kifejezés eszközét. Személyes mítoszokat alkotott, ezeknek a mítoszoknak a jellegzetes nyelvén adott számot eszmei vívódásaiul