Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

Mindezzel együtt a természet közelebbről meg nem határozott, független az emberi társadalomtól, így nincs kulturális, történelmi arculata sem. Ezzel szemben ,,a tájba beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, a várromok és kolostorok, amelyek megváltoztatják a hegyek kontúrjait; sőt a közeli házak is. Mindezek etnikai vagy művészi milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét". A tájnak tehát szerves része a történelmi múlt, részei a kulturális emlékhelyek: a nemzeti kultúra egy-egy arculatának emlékei. Ebben az értelemben voltak valamely megbatározott történelmi táj énekesei a Nyugat „harmadik nemzedékének" költői: Weöres Sándor, Takáts Gyula és Csorba Győző a Dunántúlé, Vas István és Zelk Zoltán Budapesté, Jékely Zoltán és Dsida Jenő Erdélyé — mindannyian nemcsak a természetre figyeltek, hanem a történelmileg és kulturálisan meghatározott tájra is. A becehegyi versek költője is egyéni arculatú, gazdag szellemiségű tájat fedez fel, midőn áttekinti a tornácáról megnyíló látványt, s bebarangolja a hegyközség rejtekeit, a régi pincék között kanyargó ösvényeket. „Nem kőszigetek szirtjein, a dombok félszigetein, , völgyek zöld tengere fölött / fehérlenek a hegyközségi templomok . . . / Tégla és pelyvasár! Kézzel kent vályog századok / meszelt, törékeny pajzsai" — olvasom Egy ivánfai naiv freskóra című versét, de idézhetném a Magyar idő, a Turoczy magyar króniáját forgatva, a Válasz Hagymássy Bálint Ad Pannoniam című ódájára, az Egy rom-bazilikára Somogyban, a Nálunk lett néha című költeményeket is. Takáts Gyula a kövek mögött a történelmet keresi, a látvány mögött a táj múltbeli életét, szellemi hagyományait találja meg. Nemcsak a távolabbi múltban, a „történelmi jelenidőben"" is, midőn Batsányi és Berzsenyi alakja mellé odarajzolja Egry József, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula költői portréját, felidézve azoknak az íróknak, művészeknek az emlékét, akik munkásságukkal nemcsak kötődtek a balatoni tájhoz, hanem gazdagabbá is tették ennek a tájnak a kultúráját, hagyományait. A becehegyi látvány a szép harmóniát jelképezi, s ezt példázza a táj szellemi öröksége is, abban az értelemben, ahogy erről az örökségről a Martyn Ferencnek ajánlott A múlóból mindazt című vers beszél: „Itthon vagy újra hát. . . Köszöntelek . . . / Elhoztad s nézem otthonunk, / mert mindig az marad a Rend. / A torzon át is mindig azt teremt / otthont a kéz, a mindig sziklás parton ..." (1934)