Pomogáts Béla: Otthon a világban. Írások Takáts Gyuláról - Somogyi Almanach 42. (Kaposvár, 1986)

Öt verseskönyv (Sós forrás, Száz nap a hegyen, A semmi árnyéka, Helyettük szóljál, A rejtett egész)

egy jókora darabjától vett búcsút. Első szava a döbbeneté, a tiltakozásé volt, ezt követte a csendesebb gyász, a merengés a halál érthetetlen rejtelmein. Egész szonett-ciklus (Más távlat) született a váratlan tragédia nyomán: szonettek, amelyek az elfogadhatatlannal próbáltak küzdeni, az érthetetlent próbálták megérteni. A költő nyugtalanul nézett körül a béke egykori ormán, idegennek érezte magát a régi otthonosság színhelyén. Árvaságról panaszkodott; a tájra, az egész világra kivetítette rossz közérzetét. „Valami kimondhatatlan árvaság / a leglényeged világ" — vetett számot szorongásaival (Változatok egy érzésre). Azóta sem tudott igazán megbékülni az elszenvedett fájdalommal, noha arra törekedett, hogy igazi bölcselő módjára: a sztoikusok örököseként tekintse veszteségét. A tragédia időközben mégis elégiává szelídült; elégikus érzés vonja opálos fénybe a gyötrelmes emlékeket: ,,Már a nagy titok tudója vagy. / Ezért, hogy egyre nősz. 1 Szobánkat némán tágítva át, / fénylesz, mint a márciusi ősz ..." (Loncinak). Az új versekre ettől kezdve ez az elégikus fény vetül. Az elégia mindenképpen a "fiélyen átérzett veszteséget, a bensőleg „feldolgozott" tragikus fájdalmat fejezi ki. Teljes és ép költői világkép azonban az elégikus szemlélet nyomán is kialakítható. Takáts Gyula is ezt teszi: régi és megszokott világát építi újjá, csakhogy már nem a természetes módon birtokolt idill és nem a derűs életfilozófia, hanem az elégikus közérzet sugallataira. Továbbra is a kertben és a tájban érzi otthon magát, a sok évtizedes gyakorlat biztonságával végzi azt a kétkezi munkát, amelyet megszokott. Metszi a mandulabokrokat, ápolja a szőlőt, gondozza kis birtokát. ..Mászkálsz a mandulák csúcsában. / Hai lik és libeg napod, / Szedegeted fűzfa kosárba / a hajnalod és alkonyatod ..." — olvassuk Sejtektől árnyas című versét. Az élet rendje, a mozdulatok még a régiek, a költemény dallamát azonban már elégikus zene szövi át. A régi verseket idézi a múlt öröksége fölé hajló érdeklődés is. Takáts Gyula nemcsak a dunántúli táj arculatát örökítette meg verseiben, hanem ennek a tájnak a szellemét is: történelmét, kultúráját, költői hagyományait. Űj kötetében kivált Berzsenyiét, Csokonaiét. A kaposvári farsang költőjét tréfás ünnepi versezettel. a niklai remetét őszinte megrendüléssel, ahogy a maga elődeire gondol vissza a szellem embere. Berzsenyi dacosan viselt magánya, csillagokkal birkózó makacssága szolgál számára példaként. Egész költői ciklusban (A költő és a sors) mutat be áldozatot a niklai költő hatalmas szellemének. Esszéíróként is azon fáradozik, hogy Berzsenyi örökségét minél teljesebben elsajátítsa az irodalmi közvélemény. A személyes világ újólagos birtokbavétele biztonságot ad. Ezt a biztonságot növelik az emlékek, amelyek nemcsak a múlt tündéri dolgait keltik életre, hanem a megszerzett szellemi javakat is igazolják. A semmi árnyéka két külföldi utazásról ad hírt, mindkettő visszatérés az ifjúság mitologikus tájaira. Az itáliai utazás (1974-ben) még megelőzi a megpróbáltatást, a finnországi (1977 nyarán) már követi. Mintha Takáts Gyula azért látogatna el a jól ismert színterekre, hogy erősítse ifjúkori bizalmát az európai hagyomány és a nyelvi határokkal mit sem törődő barátság